Góliát

A „svéd mozi” hallatán hajlamosak vagyunk elsősorban vérfagyasztó skandináv krimikre, keserédes fekete komédiákra, hófödte tájakra és persze pazar minimalista stílusú enteriörökre asszociálni. Peter Grönlund feltörekvő rendezőt azonban korántsem ezek a sémák érdeklik; történetei – korai rövidfilmjeit is beleértve – egytől-egyig vidéki kisvárosokban játszódnak és a társadalom perifériájára sodródott, kilátástalan sorsú kisemberek életét mesélik el.

A Driftersben (Tjuvheder, 2015) egy adósságot adósságra halmozó, egyedülálló nő vesszőfutását nézhetjük végig kilakoltatásának pillanatától, a 2018-as Góliátban pedig a szegénységből kitörni képtelen 17 éves Kimmie (Sebastian Ljungblad) sorsát követhetjük nyomon, amint átveszi bebörtönzött apja megüresedő helyét a családban. Mindkét (hiper)realista alkotás mentes bármiféle idealizmustól; a puszta túlélés a cél, Kimmie legmerészebb álma sem több egy alulfizetett raktáros állásnál, de mind neki, mind a Drifters főszereplőnőjének, Minnának végső lemondással és önfeláldozással zárul a sztorija. A legtöbb amiben Grönlund karakterei részesülhetnek, néhány baráti mosoly a zord, ellenséges világban.

Ezeket a szereplőket a rendező folyton a bűn útjára tereli. Nem azért mert ők ezt akarják, hanem mert nincs más választásuk: ha nem hajlandóak a porcukorral vegyített zacskós kokaint rátukmálni vevőikre, máris halántékuknál az éles stukker. Nem öncélú ez a visszatérő dramaturgiai elem; Grönlund kimért alapossággal mutatja meg nekünk, ahogy karakterei ellenkeznek és elrejtőznek a fausti alku elől – reménytelenül viaskodnak. A nézői azonosulást segítő másik állandó rendezői eszköz a predesztináció mellett, a bemutatott sorsok magasztos pillanataitól való megfosztása és lebegtetése egy limbo-szerű állapotban. A katarzist a hősök hosszas vergődése utáni beletörődés, azaz a számukra kijelölt sors elfogadása adja, mely egyszerre nyújtja a rend helyreállásának ígéretét és a főszereplők iránt érzett mélységes fájdalmat és sajnálatot.

A Góliát azonban egy új irányt is felmutat a rendező munkásságában. Grönlund korábbi, tisztán dokumentarista törekvésétől kissé eltér, tesz egy lépést a stilizáció irányába és egy, a lepusztult vidéki környezethez illő műfajt is megidéz, nevezetesen a westernt. Nemcsak a kihalt táj nagytotálokon keresztüli bemutatásával, az ördögszekereket helyettesítő száraz, szélben lengedező kórókat ábrázoló snittekkel utal a szerző a zsánerre; korábbi kézikamerás stílusát hátrahagyva most statikusabb, ezáltal kissé festőibb képeket tár a néző elé; a végeredmény pedig jól láthatóan monumentálisabb elődjénél. Mindemellett a cselekmény egyes alkotóelemei is felerősítik annak western-jellegét. Az ipari kisvárost uraló és rettegésben tartó alvilág farkastörvényei és tolvajbecsülete látványosan tematizálódnak a filmben, továbbá lényeges visszatérő motívum az (ököl)párbaj.

Természetesen megkerülhetetlen a film gengszter tematikájának megemlítése. Nincs középpontba állított feltörekvő, pszichopata antihős (sőt, Kimmie pont ennek ellentéte), nincs látszat-elegancia, de van összeszokott bűnbanda, van besúgó és előfordulnak utcai leszámolások is. Mindez logikusan következik a főszereplők helyzetéből és közegéből.

Arra a kérdésre viszont, hogy ki a címszereplő „Góliát”, a műfaji kikacsintások csak átmeneti válaszokat adnak. A legyőzhetetlen óriás nem más, mint a már említett eleve elrendelt, elkerülhetetlen sors, amiből Kimmie képtelen kitörni, akármennyire igyekszik. Habár történetünk Dávidja szimbolikusan elfoglalja apja trónját (a televízió előtti fotelt) és felhúzza csuklójára aranyóráját, Góliát állva marad, a repített kő elsüvít feje mellett és visszazuhan a patakba.