Főkép

Az, hogy George Szirtes, az egyik legjelentősebb brit kortárs költő tulajdonképpen magyar, nincs igazán benne a hazai köztudatban, annak ellenére sem, hogy az első önálló kötete már jó három évtizede megjelent Magyarországon. Ezúttal azonban a Corvina Kiadó jóvoltából nem verseket, hanem egy (voltaképpeni) regényt vehetünk a kezünkbe az 1948-ban született alkotótól. Ebben a hányatott sorsú édesanyjáról mesél – különös módon az időben visszafelé haladva, a nő öngyilkosságától kezdve, a súlyos betegségén és depresszióján át az angliai beilleszkedésen vagy az ’56-os forradalmon keresztül, a II. világháborút és a koncentrációs tábori borzalmakat érintve egészen az erdélyi gyermekkorig.

 

Természetesen ez a narratív trükk korántsem újdonság a szépirodalomban, gondoljunk csak a szintén brit fenegyerek, Martin Amis tollából származó és a legfurcsább holokauszt történet címére is bizton pályázó Időnyílra, melyben ez a struktúra csak tovább erősítette a huszadik századi valóság torzságát, groteszkségét, értelmetlenségét. Vagy inkább a szintén nem ismeretlen Jim Crace ugyancsak különös regényére, mely a Halottnak lenni címen jelent meg idehaza, melyben a szerző a visszafelé pergő cselekményt épp arra használja, mint most Szirtes, nevesül, hogy visszamesélje a szereplőket az életbe.

 

Azonban a magyar származású költő előképe mégsem ez a regény, hanem Anthony Hecht „Velencei vecsernye” című verse, melyben a visszafelé forgó idő lehetővé tette, hogy a néhány pillanattal korábban a vízbe csapódó műugró egyszer csak újra ott álljon a trambulinon, mozdulatlanul, széles mosollyal a jövő felé, a fodrozódásoktól mentes víztükröt bámulva.

 

Arra, hogy mi szükség volt erre a technikára egy életrajz esetében, már az első oldalakon, a súlyos beteg, depressziós, kiállhatatlan nő öngyilkossága pillanata után (előtt?) rájövünk: ez a könyv a megemlékezés mellett egy gesztus, egy elégtétel. A mára már nyugdíjas korú gyermek oldalról oldalra átveszi az édesanyja törékeny vállait nyomó terheket, hogy az egykori Nussbacher Magda hol tyúklépésekben, hol bakugrásokban „fiatalodva” újra az a kis bakfis lehessen, aki még bizakodva tekinthetett a jövőbe, a II. világháborúról, a holokausztról, a forradalomról, az emigrációról, a betegségekről és a depresszióról mit sem tudva, egy kolozsvári tó kies partján.

 

Az Előhívás egy végtelenül részletes és szomorú könyv, amit csak tovább erősít a szerző távolságtartó stílusa, ahogy a címre is utalva (és egykori fotográfus édesanyja mesterségét is megidézve) főként a hátramaradt fotókat vizsgálva, javítgatva és elemezve süllyed el ebben az örökre eltűnt, ám attól még egykor létező világba, melyből folyton-folyvást felbukkan a majd ötven éve elhunyt nő mindig változó és örökké megfoghatatlan árnyalakja.

 

Szirtes korántsem állítja, hogy a valóságot tárja elénk, oldalról oldalra küszködik, hogy egyéniséget adjon annak a nőnek, aki – bár talán mindennél fontosabb neki – még számára is már csak egy egyre nehezebben megfogható emlék. Mint az eddigiekből is sejthető, az Előhívás nem könnyű és nem vidám olvasmány, ám méltán ott lehet a helye a világirodalom legszínvonalasabb gyászról szóló regényei között.