Főkép

Velem csak nagyon ritkán fordul elő, hogy „csak úgy” levegyek egy ismeretlen szerzőtől származó kötetet a polcról, vagy úgy szerezzek be egy új könyvet, hogy gyakorlatilag semmit nem tudok róla, de most ez történt a hazánkban totálisan ismeretlen (elnézést a germanisztika szakosoktól…) osztrák író, Xaver Bayer rövidke novelláskötete, Az átlátszó kezek kapcsán.

 

Az 1977-es születésű alkotóról annyit kell tudni, hogy tőlünk nyugatra viszonylag népszerű az olvasók körében, és emellett a kritikusok is elismerik a munkásságát. Én viszont azt hiszem, hogy iszonyat nehéz dolga lesz Bayernek, ha Magyarországon szélesebb körben ismertebb szeretne lenni (gondolom persze nem ez a kérdés foglalkoztatja naphosszat). Ugyanis kimondottan rövid történeteket ír, amiknek nincs epikus íve, ráadásul hihetetlenül megfoghatatlanok, körülírhatatlanok ezek a novellák, valamiféle űrt, hiányt hagynak az olvasóban a befejezés után (ezt itt persze erényként és nem írástechnikai baklövésként értem).

 

Közös bennük ezen kívül az is, hogy többnyire egyes szám első személyben íródnak, nyelvileg meglehetősen dísztelenek, tobzódnak a különböző érzékszervek által közvetített információkban (látvány, hangok, szagok stb.), és rendszerint valamilyen hétköznapi történést állítanak a középpontba... hogy végül vagy ne történjen gyakorlatilag semmi különös, vagy éppen valami olyan dolog, ami teljesen meglepi az olvasót. Ezen kívül mindegyikből árad egyfajta kiüresedés, az élet értelmetlensége, a hiány és a magány is.

 

Az első novellában, a „Kitartásversenyben” négy jó barát úgy dönt, hogy próbává teszik fizikai erejüket és állóképességüket, és a feleségeik örömteli és szívélyes biztatása mellett olyan hosszú ideig maradnak hol úszva, hol lebegve a tengerben, ameddig csak emberileg lehetséges. Gyakorlatilag már ez az első történet is teljességgel megfoghatatlan, mert egyfelől Bayer úgy adja elő, mintha ez a próba teljesen normális dolog lenne, és mindenkinek tökéletesen elfogadható dolog lenne az, hogy kockára tegyék az életüket egy értelmetlen versenyen, másfelől pedig úgy dönti romba ezt a boldog, patetikus monumentalitást lapról lapra, hogy közben az olvasó még csak nem is sejtheti, hogy itt tragédiába futunk bele vagy sem.

 

De van itt olyan novella is, ami mindössze arról szól, hogy turisták elvétenek egy ösvényt, ami a parkolóban álló autójukhoz vezet, és úgy fokozódik a feszültség, hogy a végén bármiféle csattanó nélkül érjünk a sorok végére. De van olyan is, amiben az elbeszélőnk üres SMS-eket kap egy ismeretlen számról, miközben azon ügyködik barátjával, hogy totálisan besötétítsen egy szobát, majd megint csak nem történik semmi, a mondatok elfogynak. Kitől kapta? Tulajdonképpen mit csináltak? Volt értelme ennek? Van olyan is, amiben egy ember szép sorjában veszíti el érzékszerveit, hogy a tanulságot megint csak az olvasó próbálja megtalálni a könyvön kívül. És még sorolhatnám…

 

Gyakorlatilag Xaver Bayer minden történetben jelen van a feszültség, az értelmetlenség, a váratlanság vagy a hiány (ezek révén nagyon pontosan közvetíti a 21. század emberének létérzékelését), amitől bár a szövegek roppant egyediek lesznek, de egyúttal kevéssé szerethetőek is, és véleményem szerint csak egy viszonylag szűkebb kör számára befogadhatóak. Azért remélem, hogy többen fognak egy esélyt adni Az átlátszó kezeknek (és a Horizontok-sorozatnak), mert elég nehéz olyan könyvekbe belefutni, amelyekről el lehet mondani, hogy sajátosak vagy eredetiek. Ez pedig ilyen.