Főkép

Létezik egy hely, ahol nincs idő. Ahol öröm és fájdalom gyönyörű táncot jár. Emlékekről suttog a szellő, az elszáradt falevelek kacskaringós erezete érzéslenyomatokat őriz, s tiszta könnycseppek hullnak alá az égből. S létezik egy hölgy, aki a legnagyobb természetességgel rajzolja meg ezen titokzatos hely vonulatait. Ki ő és mit mutat meg nekünk?

 

Clarissa Pinkola Estés jungi hagyományokat követő pszichoanalitikus és cantadora, azaz mesemondó. Így nem csoda, hogy a Farkasokkal futó asszonyok című műve a jungiánus pszichológia, valamint a mesélés művészetének való hódolás szerelemgyermeke.

 

A könyv címe a női természet és a farkasok viselkedése közötti párhuzamot ragadja meg. Mind a nőket, mind pedig a farkasokat jellemzi többek között a csalhatatlan megérzés, a játékosság képessége; a rendkívüli kitartás és erő, az egészséges határok kijelölésére való törekvés; a mély odaadás képessége kicsinyeik, társuk és falkájuk iránt; a szenvedélyes elszántság, valamint a bátorság. Clarissa ezen hasonlat segítségével bontja ki a női lélek magával ragadó igazságait.

 

A mű lényegében egy belső térkép, melynek járt és eddig felfedezetlen útvonalait egyaránt mesék szegélyezik. A térkép szó itt különösen hangsúlyos: a könyv segíti a tájékozódást, de ahhoz, hogy megismerjük a belső tájakat, a titokzatos helyeket nem elég a passzív szemlélődés. A mesehősökhöz hasonlóan útra kell indulnunk, aktív felfedezőkké kell válnunk saját életünkben.

 

Felmerül persze a kérdés, hogyan is hagyatkozhatnánk kitalált történetek bölcsességeire egy ilyen fontos úton? Sőt, egyenesen gyerekesnek is nevezhetnénk a meséket, hiszen jól tudjuk, hogy azok elsődleges célközönségét a gyermekek jelentik. Valóban jól tudjuk? Vitatom, hogy a mesék világa gyerekes, sokkal inkább nevezném gyermekinek, ami szinonimáját jelenti számomra az igaznak, a valósnak, az egyszerű és magától értetődő szépségnek. Meglepő módon a mese eredetileg felnőtteknek szólt. Régi időkben a mesék a közösség kincsestárát jelentették, összegyűjtötték az élet nagy kérdéseire adott válaszokat, a szerzett tapasztalatokat, azon motívumokat és problémákat, melyek minden ember életében megjelennek (mint a felnőtté válás, a szerelem, az öregedés, a halál kérdésköre). A mese volt a kipróbált térkép, ha valaki elvesztette az irányt. Egyszer már a térképünk volt és működött... ki tudja, akár most is működhet.

 

Számos ajtó létezik önmagunkhoz, és mindenkinek más jelenti ezeket az ajtókat. Van mégis valami, ami közös. Paradox módon pont azokban a pillanatokban kerülünk közelebb magunkhoz, amikor megfeledkezünk önmagunkról és teljesen átadjuk magunkat egy tevékenységnek, egy érzésnek, egy illatnak, egy íznek, egy látványnak. Clarissa időn kívül kerülésnek nevezi, míg mondjuk Csíkszentmihályi Mihály a pozitív aspektusra koncentrálva flow-élményről beszél.


Hol van hát ez az időn kívüli hely? Hol találkozhatunk mezítelen önmagunkkal? Mély, őszinte, szenvedélyes eszmecserék, beszélgetések vagy éppen a csillagokban való gyönyörködés során, az önfeledt nevetésben, a természetet járva, de ugyanígy ajtót jelenthet az ima, a lelkünkig hatoló zene, a csend, a könyvek világa, a mély fájdalom vagy egy régi, lüketető seb is. Legbelsőbb énünk ránk mosolyog az alkotás legkülönbözőbb formái, a gyerekekkel és idősekkel töltött idő során, apró levendulavirágok szaglászása vagy a bor illatának és zamatának hosszú ízlelése közben is. Hazatalálunk továbbá, ha empátiával és szeretettel fordulunk önmagunk, valamint mások irányába és még sorolhatnám. Látszik, hogy rengeteg az ajtó, a lehetőség. A kérdés az, hogy vajon észrevesszük-e ezeket a titkos, világok közötti átjárókat és megengedjük-e magunknak, hogy belépjünk rajtuk?


Külön kiemelésre méltó még a könyv egészét átható azon szemlélet, mely az élettől nem választja el élesen a halált. Nyugati kultúránk a fiatalság megszállottja. Félünk az elmúlástól, a haláltól. Öregeinket sem tiszteljük igazán, sokszor elfelejtjük bölcsességük és tapasztalataik fontosságát. Talán pont azért, mert megtestesítik elmúlástól való félelmünk. Pedig mi sem természetesebb, mint élet-halál-élet körforgása. Ha jobban belegondolunk, egész életünket áthatja. Számos kisebb és nagyobb halált és újjászületést élünk át. Álom, tervek éledeznek bennük, számos közülük elsorvad, nem éli meg a gyakorlati megvalósulást, de vannak olyanok is, amikor a régi maradványaiból valami új születik. Személyiségünk is folyamatosan csiszolódik, formálódik. Csupa-csupa elengedés és magunkhoz ölelés. Pont úgy, ahogyan az utolsó nyári éjszakákban már szinte érezzük az őszi falevelek susogását. Pont úgy, ahogyan a tél első hóvirágaiban már ott van a tavasz tündöklése.

 

A legkíváncsibbaknak pedig szolgálhatok néhány kérdéssel, amelyekre megtalálhatják a választ, ha ők is úgy döntenek, hogy együtt futnak a farkasokkal.


Miért él La Loba, a Farkasasszony a sivatagban és mit csinál ott? Milyen kapcsolat van az „elvetélt varázsló”, Kékszakáll; a görög Ikarosz és a keresztény kultúrkör Luciferje között? Hogyan fedezi fel magában a régi orosz mese főhősnője, a bölcs Vaszilisza az intuíció képességét? Mi a közös a csontok és a lélek természete kötött? Mit vehet el és mit adhat a kitaszítottság érzése, avagy milyen gyönyörű hattyúként rút kiskacsának érezni magunkat? Milyen az, amikor rátalálunk saját falkánkra, amikor rálelünk azokra az emberekre, aki mellett virágozhatunk, akikkel mélyen megértjük és feltétel nélkül elfogadjuk egymást? Mit tehetünk, ha alkotó életünk elsorvad és pusztán túlélünk, nem pedig élünk? És talán a legfontosabb: hogyan szerezhetjük vissza elvesztett fókabőrünket, hogyan találunk vissza önmagunkhoz, legbelsőbb énünkhöz?

 

Végezetül pedig álljon itt az élet tíz általános farkasszabálya az írónő tollából:
1. Táplálkozz
2. Pihenj
3. Közben kószálj
4. Légy hűségesen kitartó
5. Szeresd a gyermekek

6. Táncolj a holdfénynél

7. Hegyezd a füleidet

8. Figyelj a csontokra

9. Szerelmeskedj

10. Gyakran üvölts!