Főkép

A repülésről elsősorban légtornászok juthatnának eszünkbe, a Fővárosi Nagycirkusz új előadása, a Repülőcirkusz azonban egészen tágan értelmezi a repülést: légiességgel, vidámsággal és éteri szépséggel teremti meg azt az érzést, hogy könnyű a szívünk, mert valami jót és lélekemelőt láthattunk.

 

Nemrégiben mutatták be a mozikban a Dumbo élőszereplős feldolgozását. Talán nem mindenki tudja, de a filmben szereplő cirkuszi műsorszámokat egy magyar artistaművész, Kristóf Krisztián koreografálta meg. A Repülőcirkusz szintén neki köszönheti lendületes és jól megkomponált műsorát, ahol a légiesen könnyed váltakozik a körömlerágósan izgalmas és a felhőtlenül kacagtató pillanatokkal.

 

Dumbo, a repülő elefánt a műsorban is megidéződik – betétdalát Gábor Anita adja elő, és a filmből ismerős csillárt is láthatjuk, amelyen Lena Dolinskaya mutatja be számát. A mennyezet alatti magas tér tágasságát Oleg Spigin jól belengi a hintáján, amelyen biztosítókötél nélkül olyan meredek egyensúlyozást mutat be, hogy az ember szinte retteg, miközben nézi. De mi sem jelezhetné jobban, hogy ez tényleg egy „repülő” cirkusz, mint Daniel Golla kis, sárga modellrepülője, amelyik félelmetes precizitással, ugyanakkor pimasz könnyedséggel suhan el a nézők feje fölött (és biztos vagyok benne, hogy a gyerekek fele ezután modellrepülőt fog kérni születésnapjára). Nagyon tetszett a modellreptetés beemelése a cirkuszi térbe – egyszerre volt meglepően új és ugyanakkor nagyon is ide passzoló.

 

De a földön játszó artisták is a levegőbe vágynak. A Trio Sárközi buzogányai a magasba ívelnek, a Mongol Cirkusz akrobatái – akiknek számai nekem a leginkább tetszettek atmoszférájukkal, a mutatványt megelőző, metaforikus játékkal –, a Trio Arabey lányai egymásra kapaszkodva törnek a levegőbe, míg a Trio Dandy rúdról, Anastasia Trushina pedig egy padról nyújtózik a mennyezet felé. A kutyák pattognak, mint a gumilabda, és minden számban, minden átkötésben megvolt az a kis kacsintás, amivel a fő témához kapcsolódtak. Mert repülni sokféleképpen lehet.

 

 

Akár bugyborékoló kacagással is. Erről Fumagalli és bátyja, Daris gondoskodik, akik rendre feloldják a komolyabb, lebegő számok után hagyott áhítatot, és az első perctől fogva megmozgatják a közönséget (bizony, még torkukszakadtából énekelnek is). Pedig nevettetni nem egyszerű; de a bohócok ugyanolyan jól érzik az ütemet, mint az élő zenekar dobosa (aki egyébként szintén lenyűgözte a lányomat). Az egész előadásra jellemző ez a tökéletes ritmusérzék – a végén egyáltalán nem azt éreztem, hogy különálló, részeiben elismerésre méltó műsort láttam; sokkal inkább egy egységes egészként hatott rám, ahol minden rész úgy emelte tovább az élményt, ahogyan az artisták emelik egymást a betetőző triplaszaltóig.

 

Képgaléria