Főkép

Loreena McKennitt kanadai énekesnő harmadszor adott koncertet Budapesten. A világzene egyik olyan sztárja ő, aki képes számottevő tömeget bevonzani az Arénába, annak ellenére, hogy az ő számai sosem folytak a csapból. Ahogy két dal között elmondta, pályája elején a kelták nyomába eredt, és több évtizedes utazása során egészen váratlan helyekre jutott el miattuk. Ez persze nemcsak személy szerint rá igaz, hanem a zenéjére is, melyben a keltának mondott motívumokon kívül számtalan más nép-, komoly- és könnyűzenei hatás is érvényesül.

 

Ez a zene nem kimondottan ilyen helyre való, az Aréna tömege, az emeleti részeken elhelyezett fénylő reklámok, az irdatlanul kényelmetlen ülések helyett sokkal jobb lenne Loreena McKennittet a természetben vagy valami ősi romoknál hallgatni, s ehhez az első magyar előadása állt a legközelebb – igaz, a margitszigeti színpadon adott koncertet kis híján elmosta az eső, szóval ott kissé sok is volt a természetből. Így viszont beletelt némi időbe, míg rá tudtam hangolódni a finom muzsikára – még akkor is, ha a nyitó ír népdal, az emelkedett „Bonny Portmore”, és az egyik legemlékezetesebb-legvarázslatosabb Loreena McKennitt szerzemény, az „All Souls Night” azonnal átrepítette a közönséget az ő saját világába.

 

A turné a Lost Souls című legutóbbi albumhoz kapcsolódott. Erre olyan dalok kerültek fel, melyek korábbi lemezek idején íródtak, ám azokra valamiért nem illettek. Ez legalábbis az egyik magyarázat, de az is igaz, hogy ezen „elveszett lelkek” között több is nagyon szomorú, gyászos (mint például az itt is elhangzott „The Ballad of the Fox Hunter”, mely egy W. B. Yeats költemény feldolgozása). Több, mint két évtizede veszítette el vőlegényét Loreena McKennitt, és a gyász azóta ugyanolyan személyes vonásává vált, mint a szépség és a varázs közvetítése dalaiban, vagy a mindmáig csodálatos, kristálytiszta és erős hangja. Még a színpadról is lejött ez – de az is, hogy élvezi a zenélést. Voltak mosolygós, derűs pillanatok, és ettől a rendkívüli kisugárzású hölgytől ezek különösen ajándékszámba mentek.

 

Ahogy a velünk megosztott gondolatai is. A két korábbi budapesti koncerten messze nem beszélt annyit, mint most a dalok között. Szólt keltákról, fákról, arról, hogy pályája elején utcazenészként próbált érvényesülni, ám akkor még mindenki azt mondta neki, hogy nincs ember, akit érdekelne egy hárfás énekesnő. A koncert egy pontján, a talán legnagyobb slágere, a „Mummer's Dance” közben felmerült bennem, hogy vajon nem hiányzik-e neki, hogy a közönsége táncoljon, vele énekeljen (bár utóbbit elég nehéz elképzelnem, hiszen csipkeszerűen finom, illanó varázs módjára kanyargó dallamait biztosan kevesen tudnák előadni). Vajon mennyire jó neki úgy zenélni, hogy a közönséget alig látja, s bár az udvarias tapsnál sokkal nagyobb ovációt kapott több számát követően, azért a dalai egy része táncra csábít. S meglehet, erre a kérdésemre is választ kaptam, mikor a koncert végén azt mondta (nem szó szerint idézem!): azt kívánja, hogy minél többen énekeljünk, zenéljünk, mert ezek bearanyozzák az életet.

 

A koncertet egy húszperces szünet osztotta ketté, de még így is bő két órát játszottak. A legemlékezetesebb perceket nekem a befejező „Dante's Prayer” jelentette. Ez egy végtelenül gyengéd, emberi és gyönyörű dal, mely a számomra legkedvesebb albumát (The Book of Secrets) is zárta. De számtalan további fénypont volt, mint például a szintén erről elővezetett, csaknem teljesen instrumentális „Marco Polo” azokkal a közel-keleties dallamokkal. Ebben mindegyik zenésze megcsillogtathatta tudását – meglehet, itt volt meg leginkább az örömzenélés, s a „Santiago” és a már említett „Mummer's Dance” volt a legtáncosabb. Sajnálom, hogy az Arénában nem lehetett táncra perdülni, de az élmény ettől még nem csorbult, így is csodás estében volt részünk.