Főkép

Előzetesen két dologra voltam kíváncsi. Elsőként arra, hogy vajon Nancy Vieira élőben mennyivel tud többet annál, mint amit az utolsó lemezén hallottam. Másodsorban pedig az érdekelt, hogy mennyi esélye van a Cesária Évora halála után keletkezett űr betöltésére. Abban mindentől függetlenül biztos voltam, hogy számomra a legnagyobb élményt a másodikként fellépő házaspár Djénéba Kouyate és Fousseyni Sissoko okozza majd. A bemutatkozó lemezük (Kayeba Khasso) valami csodás volt, és az élő fellépéseikről készített videók hasonlóan emlékezetes élményt ígértek.

 

Az este jól kezdődött, hiszen meglepően sokan gyűltünk össze, gyakorlatilag kitehették a megtelt táblát a bejárati ajtókra. Az utóbbi időben, amikor a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe szól a sajtójegyem, mindig úgy érzem magam, mint azok a Roxfortban tanuló diákok, akik kézbe vesznek egyet a Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsék közül – előzetesen sosem lehet tudni, mit kap az ember. Ezúttal az ötödik sorban kaptam helyet, aminek nagyon örültem, mert ilyen közel még sosem ültem a színpadhoz. Viszont most fülviaszos cukorka jutott nekem, ugyanis két kosárlabda kerettag foglalt előttem helyet, alaposan korlátozva a látásviszonyokat.

 

Nem sokkal nyolc óra után felsétált a színpadra négy muzsikus, elkezdtek játszani, majd kisvártatva csatlakozott hozzájuk Nancy Vieira. Az első magyarországi fellépése alkalmából egyfajta best of programok kaptunk, régi és új lemezekről (például Manhã Florida) származó dalokat egyaránt hallottunk. Nekem legjobban a mexikói „Bésame mucho” átdolgozott, egyetlen gitárral előadott verziója, és a Cesária Évora révén megismert „Sodade” tetszett.

 

Az énekesnő hangja élőben is kellemesnek bizonyult, a jó érzékkel kiválasztott dalok bebizonyították, hogy nem csak a morna stílusban érzi otthon magát, illetve nem csak a zöld-foki zenében jártas. Viszont a koncert nagyobbik részére jellemző meghittség meglátásom szerint nem érvényesült megfelelő módon, egyszerűen túl nagy volt hozzá a terem. Egy közepes klubhelység, ahol a közönség karnyújtásnyira van, és ez a közelség ösztönzően hat a zenére, sokkal ideálisabb környezet ehhez a muzsikához.

 

Pár nap már eltelt a koncert óta, és még mindig azon gondolkodom, hogy a pozitívumok dacára miért volt/van hiányérzetem a fellépésével kapcsolatban. Főleg úgy, hogy a közönségnek nyilvánvalóan tetszett a műsor. Azt hiszem nekem nem jött be ez a lecsiszolt, picit európai fülhöz igazított muzsika, hiába voltak profik a zenészek, illetve hiányoltam azt a pluszt, ami markánsan megkülönböztetné a többi énekesnőtől (akár előadásmód, akár színpadi kisugárzás, akár érzelmi töltés, stb.). Az sem segített a helyzeten, hogy a számok többsége ugyanolyan tempóra épült, talán két-három esetben játszottak gyorsabban.

 

 

 

A dedikálással és beszélgetéssel kitöltött szünet után alaposan meglepődtem, ugyanis a közönség egy része (legalább öt-tíz százaléka) fogta magát és hazament! Ez egyrészt örömteli fejleménynek bizonyult, mert így kikerültem a kosárcsapat árnyékából, és teljes szépségében élvezhettem az est második koncertjét. Másrészt viszont érthetetlen és felfoghatatlan történés. Tényleg igaz, hogy az eredeti, egyéni megszólalást nem veszik észre azonnal az emberek? – ezt nem akarom elfogadni, elhinni. Persze annyira nem vészes a helyzet, hiszen sokan a helyünkön maradtunk.

 

Egy biztos, akik távoztak, azok lemaradtak egy fantasztikus kulturális élményről. Ez Afrika! – ebben a koncertben megvolt minden, amit előzetesen vártam, elképzeltem. Dalok, amelyekből egy szót sem értek, egzotikus énekstílus, afrikai ritmusok, ráadásul nemcsak Mali zenéjéből, hanem a tágabb térség kínálatából merítettek (már amennyire értek hozzá). Ebben a zenében egyszerre van jelen a múlt (griot) és a jelen (rock), a vidék és a város. A házaspár bátran felhasználja a modern műfajokat, több számuk úgy kezdődött, mintha egy energiától duzzadó rocknóta lenne, amit aztán két-három akkord alatt afrikai világzenébe vezettek át.

 

Példának okáért úgy kezdték a koncertet, hogy Fousco Sissoko bemutatta a kísérő muzsikusokat, és ennek örömére mindenki szólózott egy jót. Ez volt az első szám! A dobos szólóját nem arra építette fel, hogy megmutassa milyen őrült tempóban jár a keze, hanem a virtuóz püfölés összhangban maradt a többiek játszotta alappal, időről-időre visszatért hozzájuk, erősítve, kiegészítve a dallamot. Már ekkor látszott, a megszokottól teljesen eltérő módon fogják fel a zenélést, a dalszerzést. Szemlátomást élvezték a fellépést, úgy cifrázták, variálták a számokat, mintha egy másik bolygóról érkeztek volna. Váltottak tempót, hangulatot, beillesztettek szólókat, két hangszer feleselését, szólógitárként funkcionáló korát, kacérkodtak a végtelenbe tartó ismétlésekkel – folyamatosan csak ámultam és bámultam.

 

Sissoko többször megjegyezte, hogy nem tud angolul, így a velünk való kommunikáció helyett inkább játszottak, de ezt egy percig nem bántuk meg. Felesége, Djénéba Kouyate fantasztikus hanggal rendelkezik, van benne erő, érzelem, sajnáltam, hogy nem értem a szövegeket. Amikor kettejüket csak a kora kísérte, az olyan volt, mintha a vidéki Afrikában utaznánk. Ha lett volna háttérvetítés (lásd 9Bach koncert) ideillő tájképekkel, az még erőteljesebbé tette volna az élményt, ami egyébként így is remek volt.

 

Remélem a MüPa megtartja ezt a szokását, és a jövőben hasonló rendszerességgel kényeztetnek élvonalbéli, a világzenét képviselő előadókkal, együttesekkel. Ez az este nálam bekerül az emlékezetes pillanatok közé, hiszen tényleg úgy láthattam, hallhattam Afrikát, ahogyan korábban még sosem – köszönet érte.

 

Zárásként még annyit, hogy ha valaki még nem ismeri, az mindenképpen hallgassa meg a bemutatkozó nagylemezüket (Kayeba Khasso), és átmeneti hiánypótlásként ajánlom a lenti videókat.