Főkép

Időnként mindenki elképzeli saját jövőjét logikus és szükségszerű folytatásaként a jelennek, és ez az elménkben összeálló jövő ezer szállal kötődik azokhoz a mindennapokhoz, amiket élünk. Ám ezt az elképzelt világot gyakran pillanatok alatt zúzza össze a valóság, mint Colm Tóibín regényének címszereplőjéét, Nora Websterét, aki szerető férje mellett megöregedve békés, nyugodt öregkort és unokákat várt volna, nem pedig özvegységet és addig megszokott valóságának összeomlását 46 évesen a férje váratlan halála után…

 

A világhírű ír szerző egy újrakezdést vagy inkább egy új élet kezdetét meséli el ezen a négyszáz oldalon, ami hiába játszódik Írországban, és hiába állítja középpontba az asszony gyászmunkáját, egy kicsit mégis más, mint amit előzetesen várna az ember. Ugyanis a ’60-as évek végén és a cselekmény helyszínén viszonylag békésebb világ van (persze viszonylag, hiszen azért tucatszám lőnek le még ekkor is katolikus tüntetőket Észak-Írországban a brit rendfenntartók), és a szereplőket nem keseríti a sokat és sokszor megénekelt ír nyomor sem, mivel a Webster-család inkább a középosztályhoz tartozik. Ezenkívül Tóibín a történet fonalát jó fél évvel a férfi halála után veszi fel, amikor már volt ideje leülepednie a gyásznak, és volt ideje az asszonynak is, hogy túltegye magát az első sokkon. Így ami elénk tárul, az nem olyan harsány, nem olyan élénk, már nem annyira fájdalommal teli, ám talán sokkal mélyebb és véglegesebb.

 

Ezúttal is a Brooklynhoz hasonló realista prózát kapunk, egy egyszerű, többnyire eseménytelen életet élő nő néhány évének krónikáját, melynek során túlteszi magát az őt ért veszteségen, és egy kisebb-nagyobb megingásokkal tarkított út során építi fel a Maurice nélküli életét.

 

Véleményem szerint hihetetlenül nehéz úgy megalkotni egy olyan szöveget, amiben alig-alig történik valami, és az is többnyire csak mindennapi csip-csup esemény, de mégis leköti az olvasó figyelmét. De Tóibín van olyan jó, hogy egy pillanatra sem válik unalmassá a történet, és az ember mindig kíváncsi arra, hogy mi fog történni Norával a következő oldalakon. Ez persze köszönhető annak, hogy a szigetországi szerző érezhetően mindig tudja, hogy mit akar mondani, és annak, hogy hihetetlenül plasztikus alakokat képes teremteni; nála még a legkisebb mellékszereplők is pontosan kidolgozott, élő-lélegző figurák.

 

Ez a 2014-es kötet ragyogóan mutatja be a veszteséget és a gyászt, de nemcsak azt a folyamatot, ami a szeretett társat elvesztő nő lelkében végbemegy, hanem azt is, ahogy ezt az egészet a környezete lereagálja. Elfordulással vagy éppen túlzott kedvességgel, kéretlen iránymutatással, gyámkodással, ami óhatatlanul is befolyásolja Nora életét és döntéseit, ám ezt a béklyót szép lassan lerázza magáról, hogy néha szembemenjen az elvárásokkal, hogy egyre inkább azt tegye, amiről azt gondolja, helyes – és hogy ezáltal a kortárs irodalom egyik legerősebb nőalakjává váljon.

 

Úgy vélem, hogy a Nora Webster még a nagysikerű és világszerte híres Brooklynnál is érettebb, összeszedettebb és kidolgozottabb alkotás, és mint ilyen, méltán ajánlható minden olvasni szerető és a realista prózát kedvelő ember figyelmébe, hisz ezen a téren Colm Tóibín az egyik legnagyobb napjainkban. Szerencsénkre bőven van még lefordítatlan műve, úgyhogy a Park kiadónak lesz dolga bőven...