Főkép

Paula Hawkins első sikerkönyvét, A lány a vonatont én szokásomhoz híven csak jelentős késéssel, az első lelkesedés lecsendesedése után vettem a kezembe. Ennek sajnos az a nagy hátránya (amellett, hogy az ember lánya nem győzi kizárni a spoilereket az életéből), hogy mire végeztem a regénnyel, már mindenki kitárgyalta a történetet oda-vissza legalább háromszor. Pedig tudtam volna miről beszélni én is: annak ellenére nyűgözött le a könyv, hogy nem vagyok krimi rajongó, és viszonylag hamar rájöttem, ki a tettes – Hawkins azonban sokkal többet nyújtott egy egyszerű bűnténynél és annak megoldásánál. Az emberi lélek mélyére ásott, olyan gyarlóságokból építette fel karaktereit, amikkel nem szeretünk ugyan szembenézni, de mindannyiunkban ott vannak, és emellett remekül bemutatta a londoni külvárosokban éldegélő jómódú emberek látszólag irigylésre méltó közegét is.

 

Mivel a szerző első könyve ennyire magával ragadott, ezúttal nem akartam lemaradni, és az elsők között csaptam le második magyarul megjelenő művére. A víz mélyén azonban nem volt olyan könnyen emészthető, mint vártam, ezért is írok róla csupán hónapokkal később – de ne szaladjunk ennyire előre, lássuk a történetet.

 

A Fojtószakasz. Így hívják Beckford leghátborzongatóbb, legsejtelmesebb, gyilkosságok és öngyilkosságok rémtörténeteivel övezett helyszínét, amelyről a városka majd’ minden lakójának van egy – vagy akár több – komor emléke… A helyszínt, amely tulajdonképpen nem is egy veszélyesebb szakasza a folyónak, ahogyan azt elsőre gondolná az ember; a Fojtószakasz baljós hírnevét annak a víz fölé magasodó sziklának köszönheti, ahonnan számtalan nő zuhant már a halálba az évek során.

 

Köztük volt Nel Abott is. Az ő halálát még megrázóbbá teszi, hogy éppen a Fojtószakasz legendáját kutatta – a folyóét, amelynek története már gyerekkorában rabul ejtette. Jól tudja ezt Julia is, a húga, aki a temetést követően is Beckfordban marad, hogy gondoskodjon Nel tinédzser lányáról. Mégis nehezére esik a kezébe venni Nel megmaradt jegyzeteit; nehezére esik szembenéznie a saját emlékeivel a Fojtószakaszról. A legnehezebb azonban szembesülnie azzal, hogy hiába szakadt meg a kapcsolata Nellel már évekkel korábban, a testvére mégis őt hívta fel kétségbeesetten a halálát megelőzően.

 

Mire bukkant rá Nel Abott, amely a halálba kergette? Valóban öngyilkosságot követett el? És vajon mit titkol a lánya? Van-e összefüggés a folyónál történt halálesetek között, vagy mindez szerencsétlen egybeesés csupán?

 

Hawkins tehát ismét női sorsokat vesz nagyító alá, nem csak női szemszögből elmesélve, akárcsak A lány a vonatonban. Az izgalmas krimihez tulajdonképpen itt is minden hozzávaló adott: rejtélyes halálesetek egy zárt közösségben, ahol az emberek lépten-nyomon konfliktusba keverednek egymással, hazudoznak, gyűlölködnek és titkolóznak, mígnem valaki, aki megpróbálja kideríteni az igazságot, szintén oda nem vész… Sajnos azonban úgy érzem, hogy a regénynek vannak hibái, amelyek akadályozzák maradéktalan élvezetét. Hawkins kis híján egy tucat szereplő interakcióiból próbálja meg kibontakoztatni a cselekményt, amely alig több mint 350 oldalon önmagában sem kis feladat. Ez a terjedelem arra viszont végképp kevés, hogy minden egyes karakter szemszögét, háttértörténetét, motivációját külön-külön is bemutassa. A fejezetek így elnagyoltnak, a jellemrajzok vázlatosnak, a szereplők pedig fájdalmasan egyformának tűntek: nekem nagyon hiányoztak az egyedi hangok, az életszerűség.

 

Mindez még feledhető lenne, ha a történet másik nagy lehetőségét, a kisváros és a vészterhes folyó hangulatiságát kiaknázta volna a szerző. De szerintem ez is csak helyenként sikerült Hawkinsnak. Már-már a körmömet rágtam az izgalomtól azon szakaszokat olvasva, amelyekben Julia a folyóhoz kötődő gyerekkori emlékeit idézi fel: nemcsak egy kiközösítéstől szenvedő, túlsúlyos kiskamasz gyötrődéseit élhetjük át, hanem azt a vonzalmat is, amelyet a folyó mélysége rejt számára kétségbeesésében. Nagy kár, hogy olyan fejezetek foglalják keretbe, ahol jellegtelen szereplők látogatják meg egymást jellegtelen házaikban, hogy jellegtelen párbeszédeket folytassanak az olvasó számára kezdetben egyébként is túl homályos halálesetekről.

 

Összességében tehát csalódás volt számomra Hawkins új regénye: pontosan azok az elemek hiányoztak belőle, amik az első könyvét számomra letehetetlenné tették – nem tudtam magam beleképzelni a szereplők helyzetébe, az életükbe, nehezemre esett együtt érezni velük. Ezen az sem segített, hogy ezúttal nem tudhattam biztosan, mi lesz a rejtély megoldása, így A víz mélyén számomra nem más, mint egy a krimik sorából, irreálisan szép borítóba csomagolva.