Főkép

Mindig érdekes az, ha egy ismert író gyermeke maga is szerencsét próbál az irodalom területén, mert az ember sokszor szkeptikus, és óhatatlanul is a szülőéhez hasonlítja az utód teljesítményét. Az egyik legismertebb ukrán szerző, Jurij Andruhovics lánya, Szofija Andruhovics első magyarul megjelent könyve, a Felix Austria azonban korántsem jelentett csalódást: kellemes olvasmányélményt nyújtott, és emellett igen komoly témákat is feszegetett.

 

Talán már a meglehetősen nosztalgikus címből (melynek jelentése „boldog Ausztria”) is sejthető, hogy egy tipikus k.u.k. regényhez lesz szerencsénk, amely az Osztrák-Magyar Monarchia keleti szegletébe, egész pontosan Galíciába repíti az olvasókat, mégpedig pontosan 1900-ba, a boldog békeidők közepébe. Ebben a soknemzetiségű birodalomban – a mindenütt meglévő kisebb-nagyobb bajokat, problémákat leszámítva – mindenki tudja és elfogadja a helyét, és az élet megy a maga megszokott kerékvágásában. A cselekménybe tökéletesen illeszkedik ennek a soknemzetiségű és hangulatos kisváros mindennapi életének leírása – a piacokkal, a bálokkal, a színházi előadásokkal –, amelyet az írónő roppant plasztikusan elevenít meg.

 

Ha már cselekmény: a könyv tulajdonképpen egy naplóregény, amit Sztefa, az árva cselédlány vezet, és amely feltárja igen különös és furcsa viszonyát úrnőjével, Adelával. Ez a szöveg egyszerre mutatja be egy szolgálólány életét a 19-20. század fordulóján, de egyben pszichológiai esettanulmányként is szolgál. Sztefa ugyanis kisgyerekkorában elveszíti szüleit, majd Adela édesapjához, Anger doktorhoz kerül, aki különösebb elképzelés nélkül neveli a gyerekeket, akik bár elválaszthatatlanok egymástól, de mindvégig megmarad köztük az úrnő-szolgálólány viszonyrendszer. Sztefa bármiféle fizetség vagy köszönet nélkül szolgálja ki gyakorlatilag mindenben Adelát úgy, hogy ezen az életmódon nem is kíván változtatni, de közben sok tekintetben lenézi, sőt bizonyos mértékben életképtelennek is tartja úrnőjét, és dührohamot kap, ha az egy pillanatig is lazítani kíván a köztük lévő kapcsolaton.

 

Az ukrán írónő igen érdekesen építi fel narrátorát, aki folyamatosan őrlődik a rá olyannyira jellemző két véglet, a gyakorlati dolgokban jellemző talpraesettség és az emberi viszonyok tekintetében meglévő iszonyatos mértékű vaksága között. Joggal vetődik fel a kérdés: ha a lány tisztában van helyzetének groteszk és nem mindennapi voltával, akkor miért nem változtat rajta? Ilyen erősek lennének a társadalmi elvárások, ilyen erősen belenevelték volna a társadalmi szerepét, amelyből kilépni lehetetlen?

 

Ugyanakkor, ahogy haladunk előre a cselekményben, és ahogy olvassuk ezt a napló műfajánál fogva egyoldalú leírást, felvetődik a kérdés: biztos, hogy így történik minden? Ugyanígy látják vajon az eseményeket a többiek is? Vagy minden másként van, mint ahogy Sztefa gondolja? Andruhovics a fináléra persze szépen összefésüli a szálakat, és mindenre fény derül, hogy aztán végérvényesen össze is dőljön az addig gondosan felfestett idill, és átértékeljük az addig olvasottakat.

 

Szofija Andruhovics regénye, a Felix Austria örömteli olvasmány volt így a nyár vége felé járva, melyben szinte mindenki találhat egy olyan szálat, amit érdemes követni: a nosztalgikus, idillikus Monarchia leírását, szociológia tanulmányt, pszichológiai portrét, vagy mindennapos önbecsapásunk óhatatlan kudarcát. Bár a könyv szerintem nem tartozik a világirodalom élvonalába, de azért mindenképpen meleg szívvel ajánlom mindenkinek.