Főkép

James Griffin-Mars jelene nem épp az emberiség legszebb időszaka. A Naprendszerben szétszóródott embereken nagyvállalatok élősködnek, egyre kevesebb az energia, egyre szűkösebb erőforrásokkal tudnak rendelkezni, emiatt általános a hanyatlás. A Földön ugyan még élnek, de az egykoron csodálatosan zöld és kék bolygó mára lepusztult. Nem csoda hát, hogy James is jobban élvezi a múltba tett kirándulásokat: ő ugyanis egy kronotop, egyike azon keveseknek, akik képesek időugrásokat tenni. Társaival rövidebb időszakokra meglátogatják az emberek elmúlt 25 évszázadának valamelyikét, hogy további erőforrásokat szerezzenek, ezzel is meghosszabbítva a faj túlélését. Az egyik ilyen bevetésén azonban megszegi az időtörvények legfontosabbikat: visszahozza a jelenbe Elise-t, akinek már csak percei voltak hátra a saját idejében. Ezzel pedig az egész világot felforgató események láncolatát indítja el...

 

Ugyan a fülszövegeknek ritkán hiszünk, ezúttal kifejezetten helytállónak gondolom a „lendületes kalandregény és elgondolkodtató sci-fi” megjelölést. Kezdjünk talán az utóbbival, bár talán mondanom sem kell, hogy egy hanyatlásra ítélt, remény nélkül feladott Föld mennyire rémisztő jóslatnak tűnik. A mocskos óceánok, a beteg földek, a szegény, lecsúszott, érdemi energia nélkül boldogulni kénytelen vademberek képe hiába áll a jelenünktől azért még távolabb, nem olyan nehéz elképzelni egy ilyen világot. Wesley Chu nagyon plasztikusan mutatja meg, hogy milyen irányba nem szabad haladni – bár regényében az emberiség egy részének olyan tekintetben szerencséje volt, hogy el tudott szakadni a Földtől, és a Naprendszer egyes pontjain legalább minimálisan jobb életet biztosított magának, azért a társadalmi különbségekben vagy a nagyvállalatok uralmában nem nehéz a jelenünk egyes pontjait látni.

 

Mindez a kronotopokkal (és a KronoCom vállalattal, mely lényegében az egész időutazó tevékenységet uralja és kontrollálja) együtt nagyon megragadó elegyet alkot. Ráadásul ahogy haladunk előre, és egyre több minden derül ki a világ logikájából, a szerző úgy dob be egyre stílusosabb ötleteket. Nehéz lenne ugyan tagadni, hogy sok minden ismerős lehet máshonnan, de meglepő módon ez egyáltalán nem zavaró: Chu nagyon ügyesen építi egybe a különböző elemeket, és ami talán még ennél is fontosabb, remek dinamikával kapcsolja össze a világot a cselekménnyel és a karakterekkel. Bár a háttér egyes elemeibe talán bele lehetne kötni, de úgy érzem, a sorozat következő részei még tartogatnak néhány meglepetést számunkra, amitől még jobban össze fog állni ez az egyveleg.

 

Mindez talán még kevés lenne ahhoz, hogy igazán jól szórakozzunk a könyvön, de a fülszöveg másik részében ott rejtőzik, hogy miért nincs kedven kötözködni az Időrablóval. Egy jó kalandregényt számomra két kihagyhatatlan aspektus jellemez: az erős szereplők és a profi történetvezetés, márpedig Chu-ra egyik téren sem lehet panasz. A múltban, sőt a jelenben is szinte félisteni erővel bíró kronotopok, illetve az őket felügyelő, így még náluk is hatalmasabb auditorok (Levin!) nagyon jól eltalált figurák lettek, amihez részben persze hozzátartozik, hogy a munkának hosszú távon előfeltétele az, hogy az ügynök ne legyen teljesen komplett. Akármennyire is jópofának hangzik a múltba való ugrálás, a kronotopoknak esélyük sincs igazán örülni neki: miután a múlt megváltoztatását a lehető legminimálisabb szintre kell szorítani, ezért csupán olyan helyekre érkezhetnek, ahol az emberek hamarosan úgyis meghalnának... márpedig emberek ezreinek halálában közreműködni sosem egy kellemes munka.

 

Ennek hatására James tipikus életunt, felejtést az alkoholban kereső, nagyszájú antihős, de ez abszolút jól áll a regénynek, és jól kiegészíti a többi szereplő kiegyensúlyozottabb viselkedése – no meg az, hogy James-nek egy pillanat ideje sincs belemerülni az önsajnálatba. A cselekmény végig nagyon pörög, nem is tudom, mikor éreztem utoljára azt, hogy ilyen gyorsan elszállt négyszázötven oldal. Bár néha kicsit kiszámíthatóbbnak és sablonosabbnak tűnt a kelleténél (mi több, a regény fele környékén mintha nem is találta volna a fókuszt, és az egyik szál mintha csak helyben toporgott volna), a történet elég izgalmasan és lendületesen halad ahhoz, hogy ezeken ne legyen energiánk gondolkodni, sőt, még azt is elnézem neki, hogy nagyon hiányzik a folytatás a teljességhez.

 

Így utólag belegondolva talán több negatívumot róttam fel az Időrablónak, mint számítottam rá, legalábbis ezek olvasás közben valahogy sokkal kevésbé tudatosultak bennem. Wesley Chu regényének tényleg az a legnagyobb erénye, hogy nagyon profin tud szórakoztatni: nincs üresjárat, nincs unalmas másodperc, csak a hatásos, olvasmányos, olykor egészen grandiózus cselekmény, ami úgy visz magával, mintha csak fele ilyen hosszú lenne. A karakteres háttérvilág és a szimpatikus szereplők pedig gondoskodnak arról, hogy az akcióknak tényleg legyen tétje és persze legfőképpen: hogy várjuk a folytatást. Talán ennél többre nincs is szükség.