Főkép

Nem sok híja volt annak, hogy kihagyjam Ralf Rothmann Tavasszal meghalni című kötetét, ugyanis viszonylag hosszú ideig gondolkodtam azon, hogy szükségem van-e nekem egy sokadik II. világháborús regényre, amelyekkel szinte már így is Dunát lehet rekeszteni. Iszonyat nagy mázli, hogy végül belevágtam, mert a német szerző műve nemcsak az egyik legjobb idei könyv, de minden idők legemlékezetesebb háborús regényei között is ott lehet a helye.

 

Ebből az alig 200 oldalas kisregényből számtalan dolgot lehet és érdemes kiemelni. Az egyik az, hogy itt azok kaptak hangot, akik eddig csak nagyon ritkán, hisz elbeszélőnk apja – akinek Rothmann igyekszik rekonstruálni néhány hónapját a világégés vége felé – az SS-ben szolgál. Természetesen nem az az újdonság, hogy egy SS tiszt a történet főszereplője (gondolhatunk Robert Merle Mesterségem a halál, vagy Jonathan Littel Jóakaratúak című regényére), hanem az, hogy főszereplőnk nem bűnös, nem velejéig romlott, hanem maga is épp úgy áldozata ennek a kollektív őrületnek, mint sokan mások. A 17 éves, tehenészként dolgozó Walter ugyanis kényszerből jelentkezik „önként” a hírhedt alakulatba, és a véletlen szeszélye folytán épp abba az országba kerül, ahová apja, az egykori lágerőr, akiről hosszú ideje semmi híre. Valamint ugyanitt szolgál forrófejű barátja, Fiete is – akinek akaratlanul is a gyilkosává válik.

 

A második dolog, amit kiemelnék, az az, hogy a német szerző zseniálisan alkotta meg a karaktereit, függetlenül attól, hogy milyen fontosságú szerepük van a műben. Itt még az utolsó mellékszereplő is igazi élő, lélegző figura. Már az első oldalakon olyan élességgel rajzolja meg Walter és Fiete körvonalait, olyannyira hitelesek és kiismerhetőek, annyira tudjuk, hogy mit cselekednek majd egy-egy helyzetben, mintha valós emberekről beszélnénk. Ez már önmagában is megsüvegelendő dolog – mert még a legnagyobb regényíróknak sem sikerül mindig ennyire jól a karakterábrázolás –, de ha azt is hozzáveszem, hogy a történet kérlelhetetlen logikájából fakadóan már előre tudjuk, hogy mi lesz a baj, mi okozza konfliktust, és azt is, hogy ki mire hogy fog reagálni, és ennek mi lesz a vége, akkor érezzük csak igazán a szemünk előtt lezajló tragédia nagyságát és súlyát.

 

A regény erőssége még az epizódszerű szerkesztési mód, ahol egy-egy jelenet lehet, hogy csak tíz oldalt tart, de olyan tökéletesen megkomponált, mint egy szimfonikus mű. Rothmann hihetetlenül éles szemű megfigyelő, akinek mindegy, hogy éppen egy kocsmai történést, egy baráti beszélgetést vagy a háború poklát festi le, mindent eltalál. Ilyen életszagú és hiteles háborús leírásokkal csak nagyon ritkán találkozhatunk. Persze ez az egész nem ütne ekkorát, ha a nyelvezet nem lenne ennyire zseniális – márpedig az. Még ebben sem találhatunk kivetnivalót: Szijj Ferencről eddig is tudhattuk, hogy az egyik legjobb fordítónk német nyelvből, de ezzel a regénnyel megint bizonyított. A munkája hiba és megingás nélküli.

 

Ralf Rothmann regénye, a Tavasszal meghalni minden bizonnyal az év egyik legjobb könyve lesz, amit gyakorlatilag mindenkinek el kellene olvasnia. Egy modern háborús klasszikus, ami elemi erővel képes bemutatni a II. világháború poklát, és olyan szokatlanul emberi módon ábrázolja a különböző háborús bűnök elkövetőt is, amitől az, amit tettek, csak még borzasztóbb és még hihetetlenebb. Emellett a háború olyan áldozataira is ráirányítja a figyelmünket, akiket nem is szoktunk annak tekinteni; az önhibájukon és akaratukon kívül besorozott fiatal srácokra, akiknek ölniük kellett, és akiket azóta is a világ megvetése kísért, gyakran ok nélkül (gondoljunk csak a Günter Grass SS tagsága körüli botrányra, ahol sokan annak ellenére feszítették keresztre, hogy akár csak a fegyverét elsütötte volna), és akiknek ilyen teherrel a vállukon kellett leélniük az életüket. Nincs kifogás, a Tavasszal meghalni kötelező olvasmány!