Főkép

„… olyan lepukkant akarsz maradni, mint a magyarok? Mondd már ki azt a szót, hogy magyar. Érzed a szóban az elmúlt hatvan évet?”

 

A különleges borítóra történő rácsodálkozás, illetve némi internetes kutakodás után az volt az első reakcióm a könyvvel, illetve inkább Fabricius Gáborral összefüggésben, hogy vajon mi késztet egy menő reklámszakembert arra, hogy szépirodalmi regény írására adja a fejét. Persze nem vártam, hogy a könyv elolvasása segít választ adni a bennem szunnyadó kérdésre, de valahogy ösztönösen éreztem (főként a fülszövegre alapozva), hogy jó barátok leszünk.

 

A Más bolygó két idősíkon játszódik. Elsőként (a jelenben) megismerjük az negyvenes Wundert, a médiagurut, a kereskedelmi vezérigazgatót, akit épp lapátra tettek – néhány napnak el is kell telnie, míg felfogja, hogy az addigi „csilivili” életének vége. Egy ideig ugyan bejár még dolgozni, sőt egy „fullextrás” fogadáson is részt vesz, ám már érzi, hogy az addig ráhárult figyelem erősen lankadni kezd, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve bepattan az XJ szériás Jaguárjába, és Nyugat felé veszi egy irányt, egy épphogy csak megismert hölgy társaságában.

 

A másik idősíkban, a rendszerváltáskor játszódó részekben a 19 éves Wunder (hátizsáknyi májkonzervvel felpakolva) szintén utazni készül a szerelmével Nyúllal és a barátjával Dzsekivel – csak ők autóstoppal. Amint elolvastam az első flashbacket, rögtön azon törtem a fejem, hogyan változhat meg ennyire egy ember néhány évtized alatt. Az öreg Wunder egy kifejezetten undorító alak volt, akit csak a hatalom, a pénz és a saját testi (szexuális) szükségletei érdekelték. Igazi önző dög, akinek se kutyája, se macskája (ahogy mondani szokás), nője viszont annyi, amennyit csak akar (és akkor, amikor akarja), legrosszabb esetben rámászik az asszisztensnőre (aki egyébként ezt készséggel tűri, úgy ugrál, ahogy a főnök fütyül, bármikor, az éjszaka kellős közepén is rendelkezésére áll bármiben). Egyáltalán nem tudtam sajnálni, amiatt, ami történt vele. Bár némi fejlődést tapasztaltam rajta, amikor kezdett a talaj kicsúszni alóla, de nem tudtam megbocsátani neki, hogy abból a majd’ húszéves, szerelmes, érzékeny, jólelkű fiúból ilyen szörnyeteget „csinált”.

 

Igen, az ifjú Wunder homlokegyenest más volt: miután az anyja másfél évtizede Kanadába disszidált (ez sokszor visszatérő, fájó emlék volt számára), az apjával éltek kettesben, aki egy könyvkiadóban dolgozott, sosem utazott csak az útikönyvei segítségével (mert hát a rendszerváltás előtt ez eléggé nehézkes volt), és miután megnyíltak a határok, hiába mehetett volna, akkor sem akart. Azt sem értette, hogy a fiataloknak miért olyan fontos megnézni „a napot, ahogy a tengerbe zuhan”. Ám őket már nem lehetett megállítani. „Hagyjuk itt végre az otthonkás, megnyomorított és rosszindulatú, protézisüket nyelvükkel elmélyülten igazgató nyugdíjasokat, a volánbuszok gázolajszagú, ragadós, barna műbőr üléseit, a palacsintázókat, lángosozókat, szüleink csüggedt és zavarodott tekintetét, párttitkárok kihízott és magas gombolású, műszálas zakóit, vörös nyakkendőit, a hurkás, izzadságtól fénylő mosolyokat az állami vállalatból kiprivatizált cégek igazgatói székeiben, az örökké baljós hangulatú, remegő, porszagú, pannon párát a puszta felett.”

 

A két utazás merőben más volt, ráadásul Fabricius belecsempészett néhány aprócska elemet, ami még inkább kiemelte azt a tényt, hogy két különböző korszakról van szó. Például Hegyeshalomnál a fiataloknak még gyomorgörcsük volt a vámosoktól, míg az öreg Wunder csak hatvanra lassított és átgurult. Később pedig ugyanolyan zöld színű XJ Jaguár vette fel a stopposokat, és vitte Németországon keresztül jó darabon (sőt, a fiú meg is jegyezte, hogy egyszer még tuti lesz egy ilyen autója), mint amilyen a felnőtt, sikeres Wundernak volt.

 

A regényben sokkal hangsúlyosabb szerepet kap a fiatalok tripje, és őszintén szólva én ennek örülök is, mert róluk sokkal szívesebben olvastam, mint Wunder bebábozódott és kifejlett példányáról. Természetesen némi nosztalgiahullám is átcsapott rajtam, hiszen a rendszerváltáskor én is épp annyi idős voltam, mint a főhős, csak valahogy nálam ez az egész anno teljesen másképp csapódott le (ez egy külön sztori is lehetne, de nyilván nem olyan jó, mint Wunderé). Alapvetően az a tény, hogy én egy borsodi kisfaluban éltem akkoriban, ahol közel azonos „súlycsoportban” levők laktak, teljesen más perspektívából láttatta velem az akkori politikát (kezdjük ott, hogy különösebben nem is érdekelt). Ebből eredően nálam nem jelentkezett oly erősen a szabadságvágy, „az utazzunk gyorsan Nyugatra”-feeling. Nem mondhatom azt, hogy Fabricius könyve nyitotta fel a szememet, de gondolkodásra késztetett olyan dolgokkal kapcsolatban, ami felett igazából eddig elsiklottam. Ami a legszembetűnőbb volt ezekben a részekben az, hogy az ifjú Wunder és barátai szégyellték (és megkockáztatom: gyűlölték is), hogy magyarok. „Halmozottan hátrányos helyzetűek vagyunk: nem elég, hogy kelet-európaiak, de még magyarok is!”Az úton végig próbálták ezt titkolni, de persze nem mindig sikerült. Érezni lehetett, amit a cikk mottójából is: bármerre is sodor az élet, a kelet-európai mindvégig kelet-európai marad. Történjen bármi.

 

Egy kicsit Úton, időnként némi Trainspottinggal nyakon öntve, de főként – néhol már-már költői – széppróza. Ezt ígéri Fabricius Gábor azok számára, akik elindulnak vele a „keleti blokkból” egy utazásra.