Főkép

Darvasi László művészetével kapcsolatban meglehetősen ambivalens a viszonyom, hisz mind saját, mind Szív Ernő álnéven írt rövidprózáit (novelláit, tárcáit) egyaránt szerettem, és mind a mai napig szívesen olvasom őket, míg a hosszabb regényeivel (A könnymutatványosok legendája és a Virágzabálók) sosem sikerült túlságosan közel férkőznie hozzám. Mikor hallottam, hogy hazánk egyik legnépszerűbb szerzője új regényt ír, azért ott motoszkált bennem a kisördög, így végül csak elolvastam a nemrégiben megjelent Taligást.

 

Ez a kötet tökéletesen illeszkedik a szerző korábbi regényei közé, ugyanis itt is egy történelmi távlatokba helyezett történetet kapunk jó adag nyelvi leleménnyel és mágikus realizmussal nyakon öntve, aminek témái, kiszólásai a jelen eseményeivel is kapcsolatosak. Járunk ugyanis az Úr 1728. esztendejében, többek között Bécsben és Szegeden (valamit utazgatunk is egy kicsit a két város között), mégpedig a címszereplő útját követve. Taligás egy meglehetősen különös figura, hisz az egyik napról a másikra élő ember az írott szóval kereskedik, mindenféle könyvvel házal, és vidékről vidékre jár, miközben húzza maga után a különféle kötetekkel megrakott szekerét. Ezért pedig néhány garas, és sok kiadós verés jár (nem túl nehéz benne felismerni a mindenkori író alteregóját). Útja során pedig összeakad sok Jó és sok Gonosz figurával; a teljesség igénye nélkül: egy lombikban élő, enyhén retardáltnak tűnő lénnyel, annak megint csak furcsa szerelmével, egy ördögien táncoló lánnyal, sötét lelkű püspöki titkárral és számtalan emberrel a köznép soraiból.

 

A kötet legnagyobb és vitathatatlan erénye a zseniálisan kimunkált és lírai nyelvezet, amely ilyen formában valóban egyedi és utánozhatatlan a magyar irodalomban (ha csak néhány sort olvas belőle az ember, azonnal tudjuk, hogy ez csak is Darvasi lehet). Ez, mint valami andalító zene, zúdul, árad; visz, sodor magával mindenek felett; a páratlan nyelvi lelemények kedvelőinek mondanom sem kell, hogy kötelező. De pont ez a páratlan nyelviség az, ami képes elleplezni a kötet hibáit, gyengeségeit; az itt-ott felbukkanó logikátlanságot. Mert nekem ez a kötet nem állt össze tökéletesen, és nem tűnik olyan kiforrottnak, mint a korábbiak. Kapunk egy autentikusnak tűnő korszakot (amely megalkotásához a szerző érezhetően rengeteg korabeli dokumentumot is elolvasott) és jó pár emlékezetes (szerethető vagy gyűlölhető) szereplőt, a cselekménnyel és a motivációval kapcsolatban viszont lehetnek meg nem válaszolt kérdéseink, amelyek szerencsére nem zavaróak oly mértékben, hogy a kötet ne szerepelhessen az év legfigyelemreméltóbb alkotásai között.

 

A Taligást elsősorban a Darvasi Lászlót, a mágikus realizmust, vagy a gyönyörű, barokkos leírásokat kedvelőknek ajánlom, meg persze azoknak, akik szeretnek elmerülni egy hihetően és élénk színekkel megalkotott világban, és nem olyan szőrszálhasogatók, mint én.