Főkép

Desmond Doss egy virginiai városban nő fel, egy háborús élményei miatt az alkoholba menekülő apa árnyékában. Olyan traumák érik, amelyeknek hatására kialakul benne a mélységes hit az ötödik parancsolatban, vagyis a „Ne ölj!”-ben. Azonban amikor elkezdődik a második világháború, és Pearl Harbornál az amerikaiakat közvetlenül megtámadják a japánok, Desmond bevonul a hadseregbe. Megtagadja a fegyverviselést saját meggyőződésére (és Hetednapi Adventista hitére) hivatkozva, így végül szanitécnek képezik ki. Az okinawai csatában a Hacksaw-gerincnél teljesített szolgálatot, ahol egy száz méter magas sziklafalat kellett elfoglalniuk a japánok folyamatos támadása közepette. Desmond végül tucatnál is több embert mentett meg a harcok alatt, rendíthetetlen bátorságról téve tanúbizonyságot – ezért később Becsületéremmel tüntették ki, elsőként azok közül, akik fegyvertelenül szolgáltak a háborúban.

 

Ennyit a szikár tényekről. Desmond Doss igazi hős volt (még akkor is, ha önmagát nem tartotta annak), ezt szerintem senki sem vitatja. A háború poklában saját életét nem kímélve segítette bajtársait (többek között azokat is, akik korábban kigúnyolták és megverték a hite miatt), ágyútűz és gránátrobbantások közepette sem futamodott meg, hanem ment és megmentett „csak még egy” életet. El sem tudom képzelni, micsoda kitartás és bátorság kell ehhez – Desmond számtalanszor rácáfolt a feltételezésre, miszerint gyávaságból nem akar fegyvert fogni a kezébe. Ám akármennyire is megérdemel minden tiszteletet, cikkem tárgya nem Desmond Doss, hanem az ő története alapján készült film, A fegyvertelen katona.

 

Mel Gibson nagy visszatérése, olvashattuk mindenhol a sajtóban. Botrányai, rasszista kirohanásai és alkoholproblémái után most újra itt van, újra rendez – ráadásul egy tényleg hozzá illő, nagyszabású témát talált. De hogy milyen lett A fegyvertelen katona? Szerintem pont olyan, mint az előzetesen elképzelnénk. Szívbe markoló, brutális és erőszakos, egyben elképesztően patetikus és giccses. Úgyhogy aki esetleg azt szerette volna, hogy Gibson ezúttal meghazudtolja önmagát, azt sajnos ki kell ábrándítanom: A fegyvertelen katonában megvan mindaz a jó és rossz, amit egy ilyen témából ki szoktak hozni a rendezők. A műfaj rajongóinak most is nagyon fog tetszeni, de aki már az első tíz másodperc után menekülne a moziteremből, annak nem biztos, hogy megéri végig ottmaradni.

 

Pedig az első órában még el sem jutunk a háborúba. Desmond gyerekkorát és apjának a hatását kifejezetten erősen mutatja be Gibson, főként Hugo Weaving játékának köszönhetően. Alkoholizmusa, kiábrándultsága, ellentmondásos alakja hihetetlen érzelmi feszültséget visz minden jelenetbe – sokszor jobban átérezzük az ő háborús traumát, mint Desmondét. Aztán váltunk, és a fókuszba már a Teresa Palmer által (elbűvölően) játszott nővér, későbbi felesége kerül. Párosukat nem nehéz megszeretni, még úgy sem, hogy egyébként Gibson igen gyakran túlzásba esik a romantikus jelenetek kapcsán. Szerencsére ezeket az epizódokat ügyesen váltja a kiképzés, pontosabban annak az embert próbáló oldala, hiszen elég hamar kiderül, hogy a hadseregben bizony nem nézik olyan jó szemmel, ha valaki megtagadja a fegyverviselést.

 

Azonban akármennyire is jó volt figyelni Desmond első botladozásait a szerelem mezején, vagy akármennyire is ütöttek az első hetek a hadsereg kötelékében, előbb-utóbb meg kell érkeznünk a háborúba. Nincs menekülés, át kell élnünk a harcok minden borzalmát. Gibson az erőszak ábrázolásában még mindig kitűnő, hibátlanul érzékelteti az iszonytató poklot, a robbantások, a leszakadó végtagok, a kiömlő belek, a lángoló emberek világát, ahol csak abban reménykedhetsz, hogy túléled a következő két másodpercet. Markoljuk a szék karfáját, próbálnánk nem odanézni, de mégis muszáj. Gibson sokkol, de ennél erősebb és pontosabb atmoszférát nem is tudna teremteni. Simon Duggan operatőrrel karöltve tényleg elvisz a Hacksaw-gerincre, hogy aztán magunk is imádkozzunk a túlélésért. Kár, hogy aztán tudatosan és következetesen kilép ebből a hangulatból, hogy elmondja a saját hősmítoszát.

 

Mel Gibson tálalásában ugyanis Desmond nem csupán egy bátor, amerikai hős. Az erős vallási felhangokat sem mellőző film (úgy érzem, Gibson a patriotizmust a hitre cserélte) olyan kiemelkedő, legendás hősnek akarja bemutatni Desmondot, ami szerintem ő maga sem szeretett volna lenni. Csúcsra jár a pátosz, a nagyzenekar minden embermentést úgy mutat be, mintha csoda történt volna, egymást érik a túlzásnak és a hiteltelennek érződő momentumok – mintha Desmond csak lassított felvételen, giccses zenére tudna bátor lenni. Mondjuk Andrew Garfield legalább ezeket a pillanatokat el tudja adni: ugyan szerintem nem volt éppen jó választás Doss szerepére (főként a háború előtti részekben nekem nagyon nem passzolt össze azzal a képpel, amit Desmondról akarna bemutatni a film), de a háború poklában már én sem tudok rá panaszkodni.

 

Állítólag Desmond Doss sokáig nem engedte, hogy filmet készítsenek róla, mert félt attól, hogy a hollywoodi alkotás eltorzítaná a személyét és meggyőződését – megmondom őszintén, nem tudom, hogy mit szólt volna Mel Gibson rendezéséhez. A fegyvertelen katona annak ellenére erős háborús alkotás, hogy olykor elkapja a hősies témák jellegzetes problémája, és hatásvadász eszközökkel próbálja megmutatni mindazt, ami önmagáért beszél. Kiváló Hugo Weaving és gyengébb Andrew Garfield; minden emlékezetes és hatásos jelenetre jut egy olyan, ami után kimenekülnénk a moziból; ügyes operatőri munka és torzan szenvedélyes zene – úgy tűnik, A fegyvertelen katona az ellentmondások filmje. Megtekintését is csak azoknak ajánlom, akiket nem zavarnak a fent leírtak. Nekik viszont nagyon, hiszen egy valami egyértelműen kiderült a filmből: Mel Gibson még mindig nagyon profi alkotó.