Főkép

Olykor elcsodálkozom azon, hogy milyen sokat jelenthet egy cím. Amikor meghallottam, hogy Sárga Babilon címen megjelenik Kim Fay regénye, nem különösebben lelkesedtem. Tudtam, hogy valamiféle távol-keleti, kincskeresős történet áll a középpontban, de az, hogy „Sárga Babilon”, semmilyen hatással nem volt rám. Végül mégis bele mertem vágni (nem kis mértékben bízva abban, hogy a Geopen 20. születésnapi sorozatának negyedik tagja legalább olyan élvezetes lesz, mint két másik, amit korábban olvastam), és amikor kinyitottam, akkor szembesültem vele, hogy a tengeren túl a The Map of Lost Memories, vagyis az „Elveszett emlékek térképe” címet kapta (a „Sárga Babilon” szerintem eredetileg munkacím volt). Tudom, kicsit felszínes ízlésre vall, de mindjárt lelkesebb lettem.

 

Hiszen míg a magyar cím semmilyen húrt nem pendít meg bennem, az eredetitől mindjárt egy nagyon érdekes utazást vizionáltam – nemcsak földrajzi értelemben, de történelmi, sőt, személyes aspektusban is. Ki veszítette el az emlékeit, és miért? Talán a főszereplőnk, Irene? Egész életében szerelmes volt a kambodzsai khmer kultúrába, de ahelyett, hogy megkapná a seattle-i múzeum kurátori állását, amiért hosszú éveket küzdött, végül kénytelen Henry Simms-től, apja régi barátjától segítséget kérni. Kiderül, hogy apja Simms-re hagyott egy naplót, amiben említést tesznek tíz, felbecsülhetetlen értékű réztekercsről, amelyek a khmer civilizáció elveszettnek hitt történelmét írják le. Az expedíció vezetője Irene lesz, akit, mint kiderül, szüleinek emlékei is ehhez a vidékhez kötik.

 

Vagy esetleg Simone, a khmer kultúra szakértőjének emlékei vesztek el? Ő lesz Irene segítője az úton, noha aktuálisan egy katasztrofális házasság és a kínai kommunisták hálójában vergődik – ám szeretne visszatérni gyerekkorának színhelyére. Netalán az egész Khmer Birodalom emlékeit keressük? Kambodzsa eldugott dzsungelének mélyén ugyanis egykor egy olyan civilizáció élt, ami aztán gyakorlatilag nyom nélkül tűnt el. Senki nem tudja, hogy miért omlott össze – lehet, hogy erre a rejtélyre kapunk megfejtést? Irene és Simone vezetésével egy nem mindennapi expedíció veszi kezdetét: keresztül Ázsia egzotikus vidékén, keresztül közel ezer év történelmén, egyenesen az emlékek legmélyére. Hiszen jól tudjuk: minden utazás megváltoztat – a végére pedig legalább olyan fontossá válik az, hogy két hősnőnk megismerje önmagát, minthogy megtalálják az ősi tekercseket.

 

A Sárga Babilon talán pont emiatt lesz sokkal érdekesebb, mint a hagyományos Indiana Jones-szerű kincskeresések. Kim Fay nagyon finoman fonja egybe a szereplők életét az adott korral (amikor Kínában a kommunizmus éppen erőre kap, miközben Kambodzsában sokan még mindig törzsi szinten élnek), és mindez az expedíció fényében egészen lenyűgöző színezetet ölt. Nem csupán arról van ugyanis szó, hogy Irene és Simone két társukkal együtt útnak indulnak: a könyv háromnegyed részében még a pontos motivációk sem tiszták. Látszólag mindenki mást akar, mindenki titkol valamit, mindenkinek olyan kapcsolatai és információi vannak, amik tovább bonyolítják az egyébként sem egyszerűnek ígérkező utazást. A mélyben megbúvó emlékek fonatának köszönhetően egy pillanatig sem unatkozunk, ám az is igaz, hogy ez még önmagában nem emelné ki a hasonló művek halmazából.

 

Annál lenyűgözőbb viszont az, ahogy a szereplők közti kapcsolat alakul. Irene nagyon erősen megformált figura: hamar leküzdi a neméből fakadó hátrányokat (hiszen a kincsvadászat mégsem egy tipikusan nőies foglalkozás), hogy aztán a sakkjátszma többi szereplőjével harcoljon. Simone-hoz való viszonya önmagában olyan izgalmas, ami egy egész regényt elbírna a hátán: elképesztő figyelni, ahogy a két nő próbálja megérteni a másikat, ahogy megpróbálnak egymás ellen, majd egymással dolgozni. Ettől nekünk is folyamatosan át kell értékelnünk őket és az érzéseinket velük kapcsolatban – ami a távol-keleti egzotikummal együtt igen kellemes elegyet alkot. Hiába, nekünk Európában még mindig nagyon izgalmas az ázsiai esőerdők mélye, különösen, ha ott egy rég eltűnt civilizáció utolsó morzsáira bukkanhatunk...

 

Azonban akármennyire is szimpatikus legyen ez a kombináció, valahogy úgy éreztem, nem is lesz több „szimpatikus”-nál. Kim Fay jó stílusban vezet végig az eseményeken (szerintem kifejezetten jól sikerült a fordítás, valószínűleg ügyesen sikerült átadni az írónő prózáját), még azt sem lehet mondani, hogy unatkoznánk vagy nem érdekelnének a történések, mégsem ragad annyira magával, mint azt várnám. Ettől függetlenül szívesen ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy kalandos, eseményekben és érzelmekben gazdag történetet olvasni – mit ne mondjak, azért eléggé meghozza az ember kedvét ahhoz, hogy mélyebbre ásson Kambodzsa történelmében. Jó, talán repülőjegyet még nem foglalok, de nem sok hiányzik hozzá...