Főkép

Azon kevés emberek közé tartozom, akik őszintén drukkolnak a DC moziverzumnak, vagyis a Warner filmes világ tulajdonképpeni megszületésének. Hiszen itt még feltámadásban sem reménykedhetünk, mert igazából a DC esetében soha nem is realizálódott egy összefüggőségében is működőképes, de a filmek szintjén önállóan is funkcionáló nagy mítosz (a tévésorozatok is inkább csak vadhajtásoknak tekinthetők, mert ott se merték fullosan bevállalni a multiverzumokban rejlő óriási lehetőséget – lásd Flashpoint). Pedig idén nyáron akár kétszer is összejöhetett volna a nagy dobás a Warnernek. Elsőként ott volt a Batman v Superman, amit én annak ellenére szerettem, hogy a film szinte összeroppant a saját súlya alatt, és annyira sokat akart markolni, hogy végül jóval kevesebbet fogott, mint kellett volna neki. A rendezői változat kicsit helyrerakta a kedélyeket, de ezek után mind az önálló Wonder Woman filmnek, mind az Igazság Ligája nyitófejezetének szemrebbenés nélkül kell 80 százalék felett teljesítenie Rotten Tomatoes-on, hogy a nézők újra hinni tudjanak a DC hőseiben.

 

És ezek után jött a Suicide Squad, ami könnyen lehetett volna a Warner Guardians of the Galaxy-je, ha itt is valaki olyan ült volna a rendezői/produceri székben, aki érti, hogy a rajongók miért kedvelik ezeket a karaktereket. A történetet már több helyen lehetett olvasni: David Ayer egy komolyabb, érzelmes(ebb), alapvetően sötét filmet akart készíteni, amiben nagyon nagy hangsúlyt kapott Joker és Harley Quinn kapcsolata, a betyárbecsület fontossága, az antihősök önmegváltása és persze a világ újbóli megmentése. Csakhogy! Ekkor jött egy alapvetően trailerek gyártására szakosodott cég, és elkészített egy olyan felvezetőt a filmhez (a Queen „Bohemian Rhapsody”-jára vágva), ami azt sugallta, hogy ez a mozi borzasztóan vicces, szórakoztató, rettentően cool és alapvetően sokkal könnyedebb, mint a korábbi DC filmek. Na, és ekkor a Warner fejesei vérszemet kaptak, és visszazavarták a stábot, hogy forgassák le azt a filmet, amire az emberek a trailer alapján be akarnak ülni. És, szégyellem is bevallani, de ebben az esetben maximálisan igazat adok nekik. A Suicide Squad tényleg abszolút a Galaxis Őrzőinek DC-s képmása: ide király egysorosak, gyors vágás és őrült zenék kellenek, meg persze jó sok Joker, Margot Robbie, Cara Delevingne meg olyan képregényes ellenségek, mint az óriás cápaember (King Shark néven fut az eredeti sorozatban).

 

 

Ezek egy része meg is volt, csak hát ugye menet közben viszonylag nehéz kereket cserélni, így aztán a végeredmény egy felemás, az első felében rettentően szórakoztató, majd nagyon nehézkes és feleslegesen terjengős érzelgőséggel terhelt mozi lett, amit nagyjából háromszor lehetett volna befejezni a valódi vége-főcímig. Mindegy, kaptunk ripacskodó Jokert, jó sok Margot Robbie-t és persze jócskán jutott király muzsikákból is. A soundtrack albumra ezeket szépen fel is pakolták sorban, ezzel összeállítva egy ideális buli/edzős mixet, ami kellően paraszt és kifinomult egyszerre: így aztán a lakossági szórakoztatást kedvelők is megkapják a magukét („Purple Lamborghini", „Wreak Havoc"), de vannak itt indie lieblingek is, például Grimestól a „Medieval Warfare”, meg olyan nagy klasszikusok, mint Eminem „Without Me”-je, vagy a Creedence Clearwater Revival „Fortunate Son”-ja. De például a Wiz Khalifa vendégszereplésével készült „Sucker for Pain” úgy egyesíti magában ezt a két oldalt, vagyis a dögöt és a tartalmat, hogy ez egyértelműen a lemez legjobb dalai közé emeli a tételt, nem hiába lett ez a második single. Ha van a filmnek himnusza, akkor biztos, hogy ez az.

 

 

Ugyanakkor a Twenty One Pilots „Heathens”-e is nagyon kellemes meglepetés, ez valóban egy A-listás modern sláger (ennek minden hátulütőjével együtt persze). Az egyetlen ballépés szerintem a Queen „Bohemian Rhapsody” című klasszikusának Panic! At The Discosított változata. Erre egész egyszerűen semmi szükség nem volt. Nem is tesznek hozzá semmit (maximum csak a hangszerelés van agresszívabbra véve), és bár minden tiszteletem Brendon Urie-é, amiért képes legalább stúdióban megbirkózni Freddie Mercury énektémáival, azért lássuk be, élőben ez csúnya lenne (pedig amúgy bírom a fickót, és az első P!ATD albumot még mindig féltve őrzöm).

 

Összességében tehát a soundtrack is pont olyan, mint maga a film: kissé felemás, kicsit elkapkodott (itt is érződik, hogy ebben az esetben sem tudták, hogy akkor most modern coolt akarnak, vagy Guardians of the Galaxy-s múltidézést), de azért abszolút szórakoztató. Tényleg sok igényt és ízlést kiszolgálhat, és senki nem fog csúnyán nézni ránk, ha valamelyik buliban ezt durrantjuk be a lejátszóba.

 

A lemezen elhangzó dalok listája:

1. Purple Lamborghini  
2. Sucker for Pain
3. Heathens
4. Standing in the Rain  
5. Gangsta
6. Know Better 
7. You Don`t Own Me  
8. Without Me
9. Wreak Havoc  
10. Medieval Warfare 
11. Bohemian Rhapsody
12. Slippin` Into Darkness 
13. Fortunate Son
14. I Started a Joke