Főkép

„A nyolcadik főbűn, hogy őszintén élek

A valóság félelmet szül az álmok tovább élnek

Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység

Torkosság, harag, jóra való restség

Én vagyok a nyolcadik bűn.”

(Leander Rising: Nyolcadik FőBűn)

 

Lehetséges lenne, hogy Rebecka Edgren Aldén a Leander Rising 2012-es Szívidomár című lemezének nótájából merítette a regény ihletét? Aligha, de nem zárom ki. Mindenesetre fura, hogy a dal éppen akkor került a lejátszási listámba, amikor elkezdtem írni a cikket a könyvről, aminek a címéről kapásból az jutott eszembe, vajon hányan tudják felsorolni a hét főbűnt? Meg az is, hogy vajon a szerző melyiket választotta nyolcadiknak a sok lehetőség közül? Az álszerénységet? A gyávaságot? A butaságot? A hazugságot? És persze az is, hogy vajon miért foglalkoztat bennünket, embereket annyira a hét halálos bűn témaköre? Miért nem a hét erény irányából közelítünk? Miért nem azokat hangsúlyozzuk? Tudjuk egyáltalán, melyek azok?

 

Történetünk helyszíne az Édenkert lakónegyed, főszereplője pedig a sikeres életmód-tanácsadó, Nora, aki nem csupán népszerű könyveket ír és előadásokat tart, de tökéletes feleség és édesanya is, ráadásul az ő kerti partijai a legjobbak a környéken. Nagyjából annyira tűnik valódinak és őszintének minden, mint a Született feleségek című tévésorozatban. És legalább annyira kiszámítható is egészen addig, amíg be nem költözik az új lakó, aki, ahogy az már lenni szokott, fenekestől felfordítja a környék, de különösen Nora életét – akiről egyre több furcsaság derül ki, mi pedig üdvözült mosollyal az arcunkon dőlhetünk hátra és nézhetjük végig, ahogy a világ igyekszik helyrebillenteni az egyensúlyt. Azon persze egyetlen percig sem csodálkozunk, hogy a mind gyakoribbá váló pszichés problémák (hallucinációk, rémálmok) hátterében nem egy felsőbb hatalom, hanem egy hús-vér személy áll, legfeljebb a motivációk lehetnek kérdésesek. Meg persze az, hogy a menet közben megszerzett információk alapján ki milyen döntéseket hoz.

 

A világban zajló események hatására egyre nehezebb ugyan, de hiszem, hogy a rossz mindig elnyeri méltó büntetését, mint ahogy azt is, hogy a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, hiszen a világ igenis egyensúlyra törekszik, de vajon ki dönti el, hogy valakinek büntetés vagy jutalom jár? És ami az egyiknek jutalom, az vajon nem büntetés a másiknak? És fordítva mi a helyzet?

 

Én magam is meg vagyok lepődve azon, miféle kérdéseket és asszociációkat váltott ki belőlem Rebecka Edgren Aldén regénye, ami bár nem hibátlan, mégis képes beszippantani az olvasót néhány órára, akinek semmi másra nem kell figyelnie, mint arra, hogy időben kiszálljon, különben könnyen úgy járhat, mint Nora…