Főkép

Tagadhatatlan, hogy Grecsó Krisztián nagyon termékeny író. A Jelmezbál már az ötödik regénye, továbbá verses- és novelláskötetei is jelentek már meg. Emellett pedig meglehetősen népszerű. Könnyű dolga van, mondhatnánk, csupán írni kell néhány olyan művet, amelyet siker övez, és megfelelő kapcsolatot ápolni az olvasóközönséggel. Grecsó Krisztiánt imádjuk, habzsoljuk, várjuk újabb és újabb írásait. Én főként a témaválasztásait szeretem, azt a korszakot (ez általában a nosztalgikus XX. század), ahová el szokta helyezni a történeteit (vagy ha netán a jelenben játszódik, akkor is vissza-visszalép a múltba). Ehhez még társul az a hangulat, az a jól ismert „grecsós” stílus, amit már megszokhattam-megszokhattunk tőle.

 

Jó hír azok számára, akik esetleg pontosan ettől a stílustól kezdenek idegenkedni, hogy a szerző az idei regénye írásakor vette a bátorságot, és letért a kitaposott ösvényéről, hogy valami újszerűbe fogjon bele. Ez a „vérfrissítés” azért is tett jót a műnek, mert az előző regényével, a tavalyelőtt megjelent Megyek utánaddal nem voltam maradéktanul elégedett – ezzel szemben a Jelmezbált már a kezdetektől magaménak éreztem. Pedig ezúttal rossz és szófogadatlan olvasó voltam: többfelől érkezett a tanács, hogy ezt a regényt óvatosan, nem kapkodva, hanem nagy odafigyeléssel kell olvasni, mert ha csak végigszáguldunk rajta, akkor nem biztos, hogy össze tudjuk rakni a könyv mozaikdarabkáit. A figyelmeztetés ellenére én nagyon nehezen tudtam lefékezni magam, ráadásul a mű rövidsége is arra késztetett, hogy minél előbb a végére érjek. Igencsak előrehaladtam már a történetben, amikor rádöbbentem, jegyzetelnem kellett volna, mert fejben nem lehet megjegyezni az összefüggéseket, a regény korábbi szereplői pedig sokszor váratlanul, új helyeken bukkannak fel, amikor nem is számítunk rájuk.

 

Említettem az újszerűséget: ez egyrészt a halvány krimiszálnak volt köszönhető, amit Grecsó beleszőtt a regényébe (nem olvastam minden írását, de emlékeim szerint ezzel eddig még nem találkoztam), másrészt pontosan a cselekményszövéséből és a szerkezetéből adódó „nehezítés” keltette fel az érdeklődésemet. Időben és térben ide-oda ugrál, és megjegyezhetetlen mennyiségű szereplőt sorakoztat fel – emiatt néha kicsit olyan érzésünk támad, mintha novellákat olvasnánk, annál is inkább, mert a fejezetek nem túl hosszúak. Ahogy haladunk a szövevényes történetben, jönnek az újabbnál újabb szereplők, ám időnként régiek is vissza-visszatérnek hosszabb-rövidebb időre, esetleg más megközelítésben, de mindig picivel több adalékot kapunk meg a sorsukról.

 

E cikk olvasója bizonyára elvárja tőlem, hogy némi információval szolgáljak a cselekményt illetően is, de ez – pontosan a mozaik- és „novellahatás” miatt – csak nehezen kivitelezhető. Hiszen a „családregény mozaikjai” közül melyiket emeljem ki? Talán meséljek Kiss Anna és Szoloványi János épp csak bimbózó szerelméről, aminek a lány titokzatos eltűnése vet véget? Vagy említsem meg Darida Évát, a tanárnőt, aki Pécsről épp csak hazaköltözik a szülőfalujába s máris súlyos titkot tud meg édesanyjáról és testvérhúgáról, Juliról? Láthatóan ezek mind csak kiragadott részletek, melyek nem tudnak hű képet adni magáról a regény egészéről.

 

Gyerekkorom kedvenc játéka volt a puzzle, sőt, egy-egy komolyabb darabbal még ma is szívesen elszöszölök. A Jelmezbál olvasása közben ugyanúgy rakosgattam fejben egymás mellé a mozaikokat, de ezúttal nem került minden a helyére. Ennek ellenére nehogy azt higgye bárki is, hogy valamiféle hiányérzettel csuktam be a könyvet! Én szeretem, hogyha egy olvasmány „megdolgoztat”, ha nem csupán arról szól egy könyv elolvasása, hogy játszi könnyedséggel haladok bekezdésről-bekezdésre (bár nem tagadom, hogy időnként ilyenre is szükségem van). Én a regényekben többnyire valamilyen pluszt keresek, amit jelen esetben meg is kaptam: egyrészt azért, mert gondolkodni is kellett; másrészt pedig Grecsó valami egészen különleges érzékkel tudja megteremteni a vidéki hangulatot. Számára fontos a falusi ember karaktere. Több olyan szereplőt is alkotott (mint Szoloványi János és az öreg Károlyi), akik hiába kerültek el a falujukból már évtizedek óta, a nagyvárosból mindig vissza-visszahúz a szívük. Elég csak egy ismerős arcot meglátniuk egy kocsmában, vagy előszedni régi fényképeket, amelyeket féltve őriznek, talán néha elég egy illat is, ahhoz, hogy előtörjenek az emlékek. De ezzel nem csupán a főhősök, hanem mi magunk is így vagyunk – talán ez is az egyik oka annak, hogy szeretjük Grecsó Krisztián írásait: hogy belelát a lelkünkbe s azt írja le, amit ott talál.