Főkép

Fülszöveg:

A lengyel szerző EU-díjas regénye egy szeretetotthonként működő panzióban játszódik. Idős, életük javát már leélő férfiak és nők emlékeznek kellemes és kevésbé kellemes történeteikre, mesélnek, mesélnek, mesélnek. Ha kellemesen szórakoznak is, minden tekintetben olykor mégsem annyira vidám az ő életük, hiszen a háborús évek szívszorító emlékeket is felszínre hoznak.

"Hol és hogyan végezte ez a szemüveges férfi? És a kaftános fiú, a húsbolt tulajdonosa, a lépcsőn ülő szakállas, a tollas kalapos hölgyike, a kockás sálas járókelő, az a nagydarab fazon, papírdossziéval a hóna alatt, akinek mohó a pillantása, és megbámulta a nagymamát a Nalewki utcában? És egész Varsónk! Helyben elintézték, vagy vitték őket Treblinkába? Mint a szomszédainkat a Szent György utcából, mint a Rabinowicz családot az Úri utcából, vagyis a rokonokat, akiknek nem akárhol, a Vásár utcában volt áruraktáruk, és az utcára nyílt. Elintézték őket, mint Szymon apját és anyját, a bátyját, Szlamát, két húgát, Ryfkát és Malkát, az unokatesvérét, Jureket, és a feleségét, Halát a kis Herszekkel, akinek pont akkor kellett volna elemi iskolába mennie, amikor kitört a háború."
 

Részlet a regényből:

Kezdetben voltak a vasúti sínek. A zöldben, ég és föld között. Úgy sorakoztak mellette az állomások, mint a korallok, vékony szíjon, olyan szorosra fűzve, hogy mielőtt jól fölgyorsulhatott volna a vonat, már lassítania is kellett, mert közeledett a következő megállóhoz. Közvetlenül a bokrokból nőttek ki a keskeny, billegő peronok, mintha dűnékre építették volna őket, fölszerelve kis létrákkal és meredek lépcsőkkel. Az állomásépületekben volt valami az ódivatú kioszkokból: meghosszabbított, megtört tető, a két végükön pedig mintha a levegőbe emelkednének a lyukacsos betűk.

Mindig szerettem nézegetni ezeket, mihelyt kiértünk a városból, már az első állomást megbámultam, mert itt már szétszóródtak, nem tapadtak egymáshoz az épületek, és korábban ismeretlen méretűre kezdett tágulni a világ.

Szerencsére ugyanott helyezkedett el a sínpár, ahol hagytam. Lendületesen tört előre, hogy végül egybeolvadjon az innen alig kivehető láthatárral, amelyet eltakart a természet, vagy, épp ellenkezőleg, eltűnjön az égbe vájt, rejtett alagútban, és a túloldalán fusson tovább, egy teljesen más, ismeretlen világban.

A sínpár mellett, a homokban vezetett az út, hangabokrok közt kanyargott, aztán pedig elővárosi országúttá alakult. Az ablakon túl autószerelő műhelyek, gyorsbüfék és bádoglemezre mázolt rikító cégérek tarkították a tájat. Blokktéglákból rakott, rosszul vakolt kockák és út menti erődök uralták a vidéket, egyre inkább kiszorítva a faházakat. Kényelmesen, diadalmasan terpeszkedtek, nem nehezedett rájuk a vénség terhe. Néhány rozzant házikó még tartotta magát. Közvetlenül a sín mellett kuporogtak, bocsánatot kérve, hogy egyáltalán élnek, görcsösen kapaszkodtak a fűbe, de az nem tudta megakadályozni elkerülhetetlen pusztulásukat. Itt is, ott is magányos galambház magasodott a föld fölé. Szürke madarak gubbasztottak egymáshoz bújva a meredek tetőkön, összeért a szárnyuk, kicsit lökdösődtek, bár rengeteg hely volt körös-körül, amelyet ugyanígy telepotyogtathattak volna fehér pöttyé száradó ürülékükkel. Felröppentek, ha elriasztották őket a dübörgő vagonok, idegesen köröztek egy darabig a hagyományos vezetékek szövevénye fölött, aztán amikor eltűnt a szerelvény a távolban, tették a dolgukat tovább.

Jól lelassított a vonat ott, ahol hirtelen megsokasodtak a sínek, elhaladt a bokrokkal benőtt szomorú rakodórámpa mellett, és ünnepélyes komolysággal gördült be a végállomásra. Dél körül lehetett, vagy kicsit később, ennyit lehetett kideríteni a menetrendből. Egy helyben vesztegeltek a mutatók az állomás óráján, és nem állt szándékomban megvárni, hogy újra elinduljanak, ledolgozzák az elvesztegetett perceket. Gyorsan elhaladt mellettem a csomagokkal megrakott tömeg, nem gyötört tovább a jelenlétével.

Innen már gyalog kell menni, nincs messze, talán odatalálok. Ezen a környéken nem olyan bántó az anyag romlása, úgy nézett ki, hogy lassult a szétesés folyamata, valamelyest irgalmasabban bánt alattvalóival. Tulajdonképpen minden maradt a régiben, dacolva a szabályokkal, mintha diliflepnivel lébecolna.

Magasan járt még a nap, egy-két bárányfelhő úszott az égen. Őszi színek pókhálója borította a házak kontúrjait, a fénytől remegő levegőben függő festői látomásokká változtatva a kemény tömböket.

Már csak egy vágányon robogott a vonat, mert a másik sínpárt évekkel ezelőtt fölszedték. Visztula-parti vasútvonal. Mindig így emlegették otthon. Nem „otwocki”, hanem „Visztula-parti”. Vagy egyszerűen „vonal”. Nem tudom, miért. Mindig a fülemben csengtek ezek a nevek. Mint a „Nalewki utca”, a „Krasiński tér”, a „Liba utca 18.” és a „Szent György utca 13.”, ott állt a házunk, az Újdondász utcánál, rögtön a sarkon. Jobban mondva a háború előtti házunk, de a Szent György utcáról jelen időben beszéltek, mintha sosem szűnt volna meg létezni. Akárcsak a nyaralónk.

Gyorsan fölhúzták ezeket a házakat, gerendából készült a szerkezetük, a födém deszkákból, belül pedig fenyőágak tartották a meleget. Bár több mint fél évszázaddal öregebbek a legidősebb lakóiknál, így is kitűntek életerejükkel. Úgy tesznek, mintha nem árvultak volna el. Mindig is adtak magukra. Hagyomány és korszerűség, eklektikus kiadásban. Jázminbokrok közt rejtőző faragott tornácok, ablaktáblák, kivágott csillaggal. A falat borító vadszőlőt gondosan levágták az ablakkeretnél, hogy bejöjjön a napfény. Létrán megközelíthető kis galériák, tornyocskák, a zsindelyes tetőről tűhegyes csúcsok emelkednek ki, szélkakassal a tetejükön vagy anélkül. Ha nincs szélkakas, akkor zászló van a helyén. És üvegezett veranda, teraszok, az akkori divatnak megfelelően. Magas, száraz, napfényes szobák nagy ablakokkal a mellbeteg keresztények és izraeliták számára. Nyári és téli szállások, földszintes és emeletes épületekben, mérsékelt áron. Az emeleti szobák olcsóbbak, mert oda föl kell mászni a lépcsőn, ugyanakkor meghittebbek is. Mindent a nyaralók és a gyógykezeltek kedvéért, ha kívánják, minden kényelmet megkaphatnak: villanyt, fürdőkádat, zuhanyt hideg és meleg vízzel. Kitűnő konyha, ha kéri a vendég, vajjal készült diétás ételeket is kaphat. Állandó orvosi ellátás; mielőtt kiadják a szobát, minden alkalommal gondosan fertőtlenítik. És van egy hektár erdő. Nagyvilági miliő, talán még nem olyan, mint Karlsbadban, de már nem is említhető egy napon Ciechocinekkel. Bazaltkockákkal burkolt utcák, faládákba ültetett pálmák és gázlámpák, hangulat és sikk. Az utcákban cukrászdák és fagyizók, büfék (kirándulócsoportoknak árengedmény), gyarmatáruboltok (tea, kávé, különböző márkájú kakaók, dohánytermékek), olvasók és kártyaszobák, koncerttermek és imaházak, napil apokat és folyóiratokat kínáló üzletek (az első vonatok hozzák a lapokat, ezeket naponta kétszer küldik szét az előfizetőknek), de kapható itt bélyeg és képeslap is, van orvosi mérleg, biliárd és rádió.

Nyári estéken nyaralók tömege zsúfolódott össze a sétálóutcában. Lampionok villogtak, miközben a városi polgárság vonult le-föl. Párok keringtek kifulladásig, a zenekar minden este tangóra hívta őket: „vagy minden… vagy semmi…” Olyan gondtalanok voltak, mintha nem a vesztébe masírozna a világ. Szerelembe estek és gyerekeket nemzettek. A panziótulajdonosok a bevételt számolták, a vendégek szobát foglaltak a következő évre. Csak az erdei kórházakban élték végnapjaikat életük virágában a tüdőbajosok. Aztán kétkerekű kordékon szállították el a halál leplébe burkolt vézna tetemüket a temetkezési vállalkozók az élet házába – nagy ívben kerülve nyugatra.

Végül előbukkant a fák sűrűjéből Górewicz szanatóriumának impozáns faépülete. Halott ablakaival nézett az utcára, koszos üvegekben bámulták magukat az arabeszk ívek, el nem múló szépségükön merengve. Már nincs messze. Itt éles kanyart vett az út, magára hagyva a gyógyüdülőt. Az átjáró mellett az útszakaszra vigyázó gondnok púpos bódéjának korhadó deszkái tűntek fel. Füstcsík szállt a kéményből az ég felé, egész vidáman.

Aztán már nem volt más, csak az erdő tobozillatú csendje.

Téglából épült, kétemeletes pavilon bukkant elő a zöldből, nem túl meredek tetejét bádog fedte. Kifakult piros tábla tájékoztatott arról, hogy nem változott a rendeltetése. Üdülő.

Rég jártam erre.

A palánk mögött még mindig ott volt az önmagába zárt kert. Mintha nem lenne benne semmi különös, ez is csak egy a sok közül a „vonalon”. Csak néhány fa, bokor, néhány betonozott sétány, kis lámpákkal, a fagy ezüstjével áttört begóniaágyás, padok. Mindig is enklávé akart lenni az enklávéban, kizárva a természetből és a történelemből, titokban élni, a saját szabályai szerint, mintha így dacolna az egész korszakkal, mindazokkal az időkkel, amelyek próbálták érvényteleníteni és a házzal együtt a múltba taszítani. Alighanem nyirkosabb volt az erdő többi részénél, bár ugyanolyan vöröses, hajlott erdeifenyők nőttek ott is, mint rögtön a kerítésen túl. Nyáron itt üldögéltek nyugágyakon, tábori ágyakon vagy a szúrós tobozokkal teli puha füvön. Volt nagy nyüzsgés és lárma. Zajlott az élet.

Szerencsére nyitva volt a kapu. Elég átmenni a kerten, és az ember már a verandán van. Alig pár lépés, bár gyerekszemmel ez nagy távolságnak látszott.

Ezen a sétányon tanultam járni. A kaputól a verandáig meg a verandától a kapuig. Nagy portya. Itt találtam döglött galambot egy drótból készült szemétkosárban. Tágra nyílt szemmel nézett rám. Ordítva menekültem onnan, és sokáig kerültem azt az ösvényt. Inkább szlalomoztam a fák között, vagy tobozokat gyűjtöttem a műanyag vödrömbe. Stefa néni megtanította, hogyan készíthetek portrét a földön tobozokból és mohából. Például Abram úr portréját. A piros berkenyebogyók pont jók szemnek. Abram úr barátságosan nézett, arca zöld volt, a füle helyére pedig leveleket tettem. Aztán esett az eső, és nem sok minden maradt másnapra Abram úrból. Leon úr jobban szeretett csónakokat faragni a fenyőfák puha kérgéből. Ez pont jó elfoglaltság egy férfinak. Egy-kettő. Villant a svájci bicska a kezében, mert csak Leon úr tudott csónakot faragni. A kisfiú rögtön megvágja magát. Kell, hogy legyen valamilyen foglalkozása! Ha nagy leszel, kitanulod a hajómérnöki szakmát. Látod, ez botból készült. Meg a vitorla. Miből csináljunk itt vitorlát? Esetleg újságból, de Leon úr mindig sajnálta az újságot, mert még nem mindent olvasott el benne, így sosem lett vitorlájuk a csónakjaimnak, végül eltűntek a zsák mélyén a botokkal és a mezőn gyűjtött kövekkel együtt.

Végigmasíroztam az ösvényen, elfordítottam a fejem azon a helyen, ahol még ott heverhetett a kosárban a döglött galamb. Nyilván nem működik a csengő, legalábbis senkit sem sikerült odahívni vele. Mintha álomba merült volna az egész épület. Bezárt ablakok, a teraszon senki, üresek az erkélyek. Bizonytalan az időjárás, nem is tettek ki száradni semmit, összehajtogatták a nyugágyakat, hogy ne ázzanak meg.

Marad a konyha bejárata. Hülyén érzem magam attól, hogy a konyha felől megyek be. Mint valami betolakodó. De álljak itt a végtelenségig?

– Kit keres?

Meglepett ezzel a kérdéssel. Mintha a föld alól bukkant volna elő, pedig nyilván a sétányon kellett jönnie. Vajon résnyire nyitva hagyták az ebédlő ajtaját? Szinte nem is látszott szürke tweedkosztümjében. Viaszbábura emlékeztetett. Hajlott hátú, törékeny volt, kicsit mintha hátradőlt volna, csípőjét előretolva. Nyugtalanul rezgett ondolált vörös haja, mint a mókus fejecskéje; oldalról sandított rám, előbb az egyik, aztán a másik szemével. Pirosítóval leplezte arcbőre sápadt színét. Vastag kárminvörössel húzta ki keskeny, aszott ajkát. Újra meg újra benedvesítette a nyelve hegyével, mintha meg akarna győződni arról, hogy továbbra is a helyén van.

– Én? Hazajöttem – motyogtam.

– Haza? – kérdezte érezhetően fölháborodva. – Ez egy üdülő.

Úgy helyezkedett, hogy eltakarja a tornác feljáratát vézna alakjával. Úgy tettem, mintha nem látnám.

– Tudom, és szeretnék bemenni.

– Miért akar bemenni? – kérdezte gyanakodva.

– Idevalósi vagyok – mondtam, mert nem tudtam másképp elmagyarázni. – Annak idején itt laktam.

– Itt lakott? Mit jelentsen az, hogy itt lakott? Ki maga? Itt korábban nem láttam magát.

– Régen volt, rég jártam erre – mondtam, de ez nem hangzott valami jól.

– Mi az, hogy régen, milyen régen?

– Hát valamikor régen – mondtam, és kezdtem hülyén érezni magam. Még figyelmesebben nézett rám. Aligha hitt nekem.

– Egy szót sem értek az egészből – mondta, és tanácstalanul csóválta mókusfejét. – Én már nem értek semmit. Ki mondta, hogy maga itt lakott?

Leengedtem a kezem. Az öregasszony sem volt elégedett.

– Nem értem – mondta zavartan.

– És most mit tegyünk? Nyitva van az üdülő? Az irodában találom a főnököt?

– A főnököt? Milyen főnököt?

Nem tudtam biztosan, nem viccel-e.

– Hát, az igazgató urat… – mondtam tanácstalanul széttárva a karomat. – Biztos, hogy nem ér rá?

– A főnök? – kérdezte, mert még mindig nem értette. – Á! Szóval ő! – hasított bele a felismerés. Mosolyra derült kipirosított arca. – Ott ül az irodában. Őt keresi? – kérdezte megint gyanakodva.

– Igen – feleltem szigorúan.

– Akkor máris, máris megnézem. Megmondom neki – mondta, és megfordult a tengelye körül, majd kezdett távolodni tőlem, mintha mi sem történt volna.

Másik alak tűnt föl az aszfaltozott sétány végén. Botra támaszkodott, és még kisebb volt, mint ez az öregasszony. Világos kabát és kis vászonkalap volt rajta, a fülére húzva. Csak a göcsörtös, gyökérszerű görbe orra állt ki alóla. Olyan volt, mint Tecia néni, akinek feltétlenül meg kellett jelennie itt. Egy baráti lélek a kertben. Aki belenőtt a tájba. Ha nem lenne itt, szertefoszlana az egész kert és a ház, mint a puszta köd. Mindig is itt volt. Ő a legöregebb. Olyan öreg, hogy kívül áll az időn.

Elindult felé az első öregasszony. Mentem utána. Ha tényleg Tecia néni, akkor végre bemehetek a házba. Pártfogásába vesz. Előadja az ügyet, kezeskedik értem, és vehetek ki szobát. Itt mindenki ismeri Tecia nénit.

Rám se hederítettek.

– Te vagy az, Mala? – szólalt meg Tecia néni. Ebből tudtam meg, hogy hívják az első öregasszonyt. – Hol voltál? Tudod, hogy kerestelek az erdőben?

– Egész idő alatt itt voltam. El sem mozdultam innen – mondta Mala néni, védekező testtartást felvéve. Láthatóan félt Tecia nénitől.

– Hogy lehettél itt, ha egyszer nem voltál? – kérdezte Tecia néni fenyegető pillantást vetve rá.

A feje és ondolált haja még inkább félrebillent.

– Honnan tudod, ha egyszer az erdőben voltál?

– Én mondom neked. Azért mentem az erdőbe, hogy megkeresselek.

– Mi ez, bújócska? Minek kerestél, amikor a nyugágyban ültem?

Tecia néni úgy tett, mintha meg lenne sértődve.

– Aggódtam érted, ahogy egy normális embertől elvárható. Elmentél, és nem szóltál.

– De egész idő alatt itt voltam – mondta Mala néni, mert nem állt szándékában engedni.

– Jaj, hagyj már békén! – vágta rá Tecia néni, és most már tényleg megsértődött. – Nézzenek oda, a királynő!

Elindult a sétányon. Mala néni két lépéssel mögötte tipegett.

– Nem értem, mit akarsz. Mit kínzol?

Tecia néni nem akarta hallani a magyarázkodást. Mala néni a sétány közepén állt, mintha már nem lenne ereje ahhoz, hogy lépést tartson a barátnőjével. Kétségbeesetten ingatta a fejét, és váratlanul visszafordult. Ezúttal láthatóan megörült, amikor megpillantott. A segítségére kellene sietnem? Meg kellene győznöm a másik öregasszonyt arról, hogy Mala néni itt volt a kertben? És ha Tecia néni nem hisz nekem? Ha Mala nénihez hasonlóan ő is betolakodónak tekint? Vagy arra a következtetésre jut, hogy valaki más vagyok? Hisz én sem voltam biztos abban, hogy ő tényleg Tecia néni. Akárhogy is vesszük, kockázatos lenne beavatkozni a vitába.

Veszekedő vénemberek. Leon úr elmondja Chaim urat mindenféle rossz cionistának. Amikor kimentek rágyújtani a teraszra, Leon úr a háromlábú vasállványra szerelt hamutartó körül futkosott és táncolt, miközben hevesen hadonászott. Chaim úr meg kényelembe helyezte magát a padon, és lassan beleigazította a cigarettát az üvegszipkába. Nem tudni, figyelt-e közben Leon úrra. Alig lehet érteni őket, mert egymás szavába vágnak. Hangok a nézőtérről. Abba tudnátok hagyni, legalább egy pillanatra? Egyfolytában veszekednek, mintha lenne min. És muszáj dohányoznotok? Azért járnak ide a vendégek, hogy friss levegőt szívjanak; ha büdösíteni akartok, otthon kellett volna maradnotok. Ráadásul gyerekek előtt szívjátok! Miért, ki mondta magának, hogy üljön ide? Az egyetlen megmaradt élvezettől is meg akarják fosztani az embert. Tecia néni is ott van valahol e felfordulás közepén, egy köteg friss újsággal, új könyvekkel telepakolt szatyorral, melyeket Abram úr könyvtárába hoz. Ugyanabban a kabátban és a kis vászonkalapban.

Elnémultak a hangok. Azt hiszem, nem volt szükség rám. Az ondolált haj még utol is érte az eltűnő kis kalapot. Egyáltalán nem feszélyezte őket a jelenlétem.

– Láttad? – kérdezte Mala néni, és megfogta Tecia néni könyökét.

– Mit láttam? – kérdezte megrázkódva.

– Jött egy fiú.

– Milyen fiú?

– Még fiatal.

– Miféle fiatal?

– Hát, idejött.

– Tudom, hogy ő jött ide. Azt hiszed, nem hallom, miket beszélsz nekem?

– Na miket?

– Ki ez?

– Azt mondja, idevalósi.

– Hogyhogy idevalósi? Közülünk való?

– Mit tudom én, azt magyarázom neked, hogy most érkezett.

Együtt közeledtek.

– De hát mondom, hogy ismerem – szólt megint Tecia néni fojtott hangon.

– A fiút? Honnan ismernéd?

– Emlékszem rá – mondta szinte suttogva. – Nem ismered? – kérdezte, és szemrehányóan nézett rám, mintha én tehetnék arról, hogy először lát életében Mala néni.

– Nem – felelte.

Illendő volt köszönni. Tecia néni sértve érezheti magát, amiért eddig még nem köszöntem neki.

– Akkor talán én… – szántam rá magam mégis arra, hogy megszólalok. – Jó napot, Tecia néni!

– Nem ismered? – kérdezte Tecia néni, nem viszonozva a köszönést. Mintha ott sem lennék.

– Nem – felelte Mala néni.

– Hát ő Bronka unokája. Nem ismered meg?

– Bronkáé? Milyen Bronkáé?

– Hát Bronkáé.

– Melyiké? Kiféle az a Bronka?

– Már nem él – felelte Tecia néni, próbált precíz lenni.

– Nem él? – kérdezte rémülten Mala néni. – Hogy lehet az, hogy nem él?

– Hát egyszerűen meghalt.

– Meghalt! – mondta Mala néni, és alighanem kiáltani akart valamit, de valahogy nem jött ki hang a torkán.

Ott álltam köztük, szerettem volna szóhoz jutni, de hiába. Még mindig keresztülnéztek rajtam.

– Meghalt? – próbált még egyszer megbizonyosodni róla. – Hogyan halt meg? Mi baja volt?

– Hát igen – mondta Tecia néni széttárva a karját. – Több mint tíz éve. Mit tehetnék?

– És ő volt az anyja?

– Ki mondta, hogy az anyja volt? – méltatlankodott Tecia néni. – Pont azt magyarázom, hogy a nagyanyja.

– Nem tudom, nem ismerem – mondta Mala néni, tagadólag ingatva a fejét, mintha el akarná taszítani magától az egész történetet. Vagy talán? – kérdezte töprengve. – De nem. Hogyhogy nem él?

– Fogok is én magyarázkodni neked! – mondta Tecia néni, aki mostanára már nyilván elvesztette a béketűrését. Hirtelen hozzám fordult:

– Látod? Vele csevegjen az ember. Már teljesen begolyózott! Érted? Ez nem fér a fejembe! – mondta, és karon fogott. – Tudod, hogy ismerte a nagyanyádat? – folytatta, abba nem hagyta volna. Megszorította a karomat, és visszafordított az ösvényen, mintha már haza akarna menni. – Nagyon jól emlékszik mindenre, de most nincs teljesen magánál. Kicsit meg van zavarodva.

Megállt, hogy alaposan megnézzen.

– Minek jöttél ide? A társaság kedvéért? Itt szinte már nem maradt senki, minden héten elvisznek valakit. Én se tudom, meddig bírom. A fiatalok meg nem törik magukat, nem vágynak ide. Mit fogsz itt csinálni? Untatnak majd az öregek. Gyere, most fölkísérsz.

A sétányon lépkedtünk. Nyitva volt az ajtó.