Főkép

Mire képes az emberi fantázia? Ez a kérdés motoszkált bennem, miközben olvastam ezt a lexikonszerű ismertterjesztő kötetet, ami nem kisebbre vállalkozott, mint hogy szabadon csemegézzen az emberi történelem – tudomásunk szerint – kitalált lényeiből. Elsősorban nem az lepett meg, hogy az emberek milyen abszurd, lehetetlen, nevetséges vagy csodálatra méltóan bájos lényeket képesek kitalálni (erről azért már volt némi fogalmam, hiszen magam is nagy fantasy-rajongóként találkoztam már furcsaságokkal a képzelet birodalmában), hanem hogy mindezekben képesek hinni is. Mondjuk Hidebehind létében, ami (khm, aki) „bármennyit forgolódik is az ember, mindig a háta mögött marad, így még sohasem látta senki, holott már sok favágót megölt és megevett”.

 

Az emberi történelem során annyi különböző lény bukkant fel az emberi képzeletben, hogy egy ennél sokkal hosszabb könyvet is könnyedén meg lehetne velük tölteni (nem véletlen, hogy ez a magyar kiadás már egy bővített könyvön alapszik). Ugyan szerintem nekünk itt Európában (vagy Magyarországon) főleg a görög-római antik világról van képünk (ki ne ismerné mondjuk a hárpiákat, az egyszarvúakat vagy a sziréneket?), talán rémlik valami az egyiptomi mondákból és mitológiából (a szfinx például ismerős lehet), ismerünk pár meghatározhatatlan származású lényt (mint a dzsinn vagy a főnix), de már a germán vagy az ír eredetű lények kicsit homályba burkolóznak, úgyhogy csak egyfajta ismeretbővítés és látókör-szélesítés miatt is megéri bele-beleolvasni ebbe a könyvbe. Sosem hittem volna mondjuk, hogy a chilei fauna ilyen sok lénnyel „büszkélkedhet”, de az Egyesült Államok vagy a Távol-Kelet világáról sem tudtam mindezidáig semmit. És akkor még a különböző vallások ­– mint a zsidó vagy az iszlám – elképzelt teremtményeiről nem is beszéltünk…

 

„Egy iszlám mítosz szerint hatalmas bika Kudzsáta: négyezer szeme van, négyezer füle, négyezer orra, négyezer szája, négyezer nyelve és négyezer lába”

 

Szerintem Jorge Luis Borges-t is lenyűgözi az emberi képzelet. Ahogy részletesen számba veszi az egyes forrásokat Pliniustól és még korábbi feljegyzésektől egészen mondjuk C. S. Lewis, Franz Kafka vagy akár modern filozófusok leírásáig, maga is rácsodálkozik, hogy milyen hihetetlenül összetett és szerteágazó mitológiával rendelkeznek ezek a képzeletbeli teremtmények. Ugyan érzi, hogy mennyire abszurd olyan lényről írnia, aminek „balta formájú a feje, baltanyél alakú a teste, tömzsi a lába, s kizárólag baltanyelet eszik”, de mégis megteszi – könnyed humorral és magával ragadó lelkesedéssel. Néha ki-kiszól a lapok közül, néha minősíti a forrásait, és olykor még ő sem tudja tagadni a sorok mögött megbújó vigyorát, de ettől lesz több ez a könyv, mint egy egyszerű gyűjtemény. Ott van mögötte az alkotó (társával, Margarita Guerreróval együtt, aki szerelme volt a kötet első változatának munkálatai során), és vele együtt ismerjük meg ezeket a különös lényeket.

 

„Elképzelhetetlen állat a Myrmecoleo, amelyet Flaubert így határozott meg: ’…elöl oroszlán, hátul hangya, nemi szerve fordítva áll’.”

 

A Képzelt lények könyve talán nem olyan olvasmány, amit egy este alatt végigolvasunk (pedig terjedelme lehetővé tenné), hanem inkább olyan, amibe érdemes bele-belenézni, amikor van pár szabad percünk (saját tapasztalataim alapján tökéletes például tömegközlekedésre, bár néha furcsán meredtek rám, különösen amikor a szatír képéhez értünk). Elolvasunk egy-egy szócikket, megismerünk egy furcsa, vicces lényt vagy egy új információkat tudunk meg valamiről, közben nézegetjük Nagy Viktória remek illusztrációit (a mandragóra lett a kedvencem), és amikor legközelebb találkozunk valakivel, mesélhetünk neki a pelikánról, akiről régen azt tartották, hogy „a tojó oly odaadóan cirógatja a fiókáit – csőrrel, karommal –, hogy azok belehalnak. Három nap múltán feltűnik a hím, halott ivadékai láttán úgy kétségbeesik, hogy csőrével felszaggatja a mellét. A sebeiből kicsorduló vér életre kelti a fiókákat…”. Ugye milyen érdekes az emberi fantázia?