Főkép

A szépirodalmat olvasókról is elmondható az a sokat ismételgetett frázis, hogy ahány ember, annyi féle; de mégis az emberek egy jelentős részének fontos az, hogy szimpatikus legyen neki a főhős, tudjon azonosulni is vele, és el tudjon merülni az adott mű világában, hogy ezáltal egy rövid időre kikapcsolódjon. Na, nekik biztos, hogy nem fogom ajánlani Thomas Bernhard legújabb, magyarul megjelent művét, a Békétlenség haszonbérbe című drámakötetet, hisz a bő huszonöt éve halott osztrák ezekben a színpadi darabokban is ugyanolyan végletes, támadó, és senkit nem kímélő állításokat fogalmaz meg, mint a regényeiben. A karaktereit pedig szinte lehetetlen szeretni, vagy velük azonosulni.

 

Sajnálatosnak tartom azt, hogy a ’70-es, ’80-as évek nagy Bernhard dömpingje után (mikor is elérhetővé váltak az osztrák zseni főbb művei), az utóbbi években szinte semmit nem lehet hallani sem a rigorózus osztrákról, sem műveiről. Ezt annak fényében még sajnálatosabbnak tartom, hogy megtudtam, ezek a fordítások már évek óta készen voltak, de senki nem látott bennük elég fantáziát.

 

A vaskos kötet négy kései (1978 és 1988 között keletkezett) Bernhard drámát tartalmaz, amelyek mind letagadhatatlanul magukon viselik a Mester kézjegyét. A legkorábbi darab, az Immanuel Kant talán a legabszurdabb mind közül. A neves filozófus (valóságban nem is létező) felesége társaságában utazik Amerika felé, hogy átvegye díszdoktori kitüntetését, és esetleg visszanyerje egy súlyos betegség következtében elveszített látását. A hosszú utazás alatt megismerhetjük Kant filozófiáját, miközben folyton folyvást felbukkan egy papagáj, egy aggódó szolga, vagy éppen egy, a mindig épp aktuális haladási irányról tájékoztatást adó steward.

 

A második dráma, a Célnál címet viseli, ami egy igen rosszul működő anya-lánya kapcsolat bemutatása, amit a közepébe belecsöppenő színész megjelenése még tovább bonyolít. Miközben egyre jobban belelátunk ebbe a kapcsolatba, óhatatlanul is kapunk egy jelentősebb betekintést a színész jelenléte által az akkori kortárs osztrák színházi viszonyokba is.

 

A harmadik, az Egyszerűen komplikált, egy öreg színész megszakíthatatlannak tűnő monológja, ami akkor sem változik, ha nem a négy falnak, hanem épp a kilenc éves tejhordó lánynak, vagy a rég halott feleségének szól. Az egykoron III. Richárdot alakító férfi fején az abszurd kellékkoronával magányos király a maga sivár, emberek nélküli univerzumában. Rég maga mögött hagyott már minden emberit, és oly sok más Bernhard-hőshöz hasonlóan, bár magát okosabbnak tartja, mint a többi embert, már abban nem bízik, hogy bárki is valaha megérthetné. Ebben a kései drámában már igen fajsúlyos szerepet kap a halál (mind a sajátja, mind a feleségéé és barátjáé).

 

A kötetet a Heldenplatz, az utolsó, halála előtt nem sokkal befejezett drámája zárja. A három felvonásos darab egy öngyilkosságot elkövető professzor alakja körül bonyolódik (már ha nevezhetem „bonyolódásnak” ezt a cselekménynélküliséget). Az elsőben egykori szolgálója monológját hallhatjuk, amelyikben saját és a professzor élete, valamint a professzortól megismert eszmék, illetve azok kritikái sajátos módon elegyednek. A másodikban megismerhetjük az elhunyt bátyját is, aki igen meglepő Bernhard-hős: bár neki is hasonlóan végletes véleménye van mindenről, amivel egy az egyben lehetetlen egyetérteni, ő már abszolút kivonja magát a társadalomból, nem kíván semmihez hozzászólni, vagy bármin is változtatni, ő már csak az elkerülhetetlen halált várja (talán az író alteregója?). A darab zárásaként újból jön egy nagyobb lélegzetű támadás szinte minden és mindenki (katolikusok, falusiak, városiak, nácik, színészek, gyárosok stb.) ellen.

 

A Békétlenség haszonbérbe egy igazán hiánypótló válogatáskötet, ugyanis minimális számú Bernhard dráma jelent meg eleddig magyarul, és azokat sem igazán játsszák a színházak. Ez a könyv megint egy olyan, ami nem való mindenkinek, amit nehéz szeretni, de amit illik megismerni a gondolkodást és a társadalmi folyamatok figyelmen követését fontosnak tartó embereknek.