Főkép

A Szövetség flottája a Szindikátussal vívott évszázados háború utolsó hadmozdulatában végzetes vereséget szenvedett. A megvert sereg maradék erői az anya-rendszertől több száz fényévnyire kapitulálni készülnek. John „Black Jack” Geary, a száz éve halott hős, a Szövetség harcosainak példaképe visszatért a halálból – hiszen a háború kitörése óta egy mentőkapszulában lebegett lefagyasztva, és a flotta alig két hete „kukázta” csak össze véletlenül az űrből –, és rövid úton a megalázott, vezérét vesztett sereg parancsnoki székében találja magát. A még ekkor is százezreknek otthont adó flotta választási lehetőségei: halál vagy életük végéig tartó hadifogság és munkatábor. Geary inkább egy harmadik utat választ. A Szindikátus által kontrollált hiperhálót megkerülve, a régi módszerrel kíván hazajutni. Bármeddig is tartson.

 

Jól megírt militarista sci-fiből vagy fantasy-ből – vagyis amikor a történet központjában egy sereg, egy katonai alakulat áll – véleményem szerint nagy hiány van idehaza. Lehet, ennek az az oka, hogy az olvasói bázisuk sem akkora, mint mondjuk egy romantikus regénynek urban fantasynek, de még ha ez így is van, két másik oka biztosan van még. Az első, hogy sokkal nehezebb úgy írni erről a témáról, hogy az is megtalálja majd benne a számítását, akit a csatajelenetek precíz(!) (és naturális!) leírása érdekel, meg az is, aki egyébként szintén fantasztikus műveket olvas általában, de a történetközpontú regényeket jobban kedveli, és az akciójeleneteket legszívesebben csak átlapozná inkább. A második extra nehézség pedig az lehet, hogy az a szerző, aki nem ért a fegyverekhez (vagy legalábbis nem néz igen alaposan utána), a taktikához, a csapatmozgásokhoz, a hadtáphoz ÉS emellett a szokásos írói eszközökhöz, úgymint egy szórakoztató történet kiagyalásához, a helyszínek leírásához, a hangulat megfestéséhez, valamint az izgalmas akciójelenetek elmeséléséhez és az emlékezetes karakterek megalkotásához egyforma mértékben, az eleve hatalmas hátrányból indul egy ilyen regény megírásakor. Jobb esetben csak hiteltelen lesz a kész mű, rosszabb esetben egy katyvasz, amit egyik típusú (a „vérmes” és a „szépelgő”) olvasó tetszését sem fogja igazán elnyerni. (Persze biztos, hogy minden tematikának megvan a maga nehézsége, de itt most egy katonai regényről beszélünk.) Ritka holló az a szerző – mint Bernard Cornwell (hiszen háborús történelmi regényeknél ugyan ezek a kitételek érvényesek), Steven Erikson, Glen Cook vagy David Gemmell –, aki mindegyik kitételnek megfelel.

 

Jack Campbell, született John G. Hemry, nyugalmazott haditengerészeti tiszt – aminek tudatában a könyvben lévő tengerészgyalogosos jelenetek „romantizálása” (Ooh Rah!) kifejezetten vicces –, aki a kilencvenes évek végén kezdett el írogatni. Először még saját neve alatt novellákat, majd később katonai sci-fiket írt, végül pedig Az elveszett flotta univerzumban játszódó történetei megjelenésekor átváltott a Jack Campbell álnévre. Jelenleg nagyjából tucatnyi kötetet számlál a sorozat, ami folyamatosan bővül, ebből hat rész tartozik az alapsorozathoz és további öt John „Black Jack” Geary flottaparancsnokkal (The Lost Fleet: Beyond the Frontier) a középpontban, míg a másik alsorozat (The Lost Stars) a BtF-el egy időben, de más helyen játszódik. Ezen kívül Campbellnek van még egy hat részes epikus steampunk fantasy sorozata is, a The Pillars of Reality, ami szintén méltán tarthat számot az olvasók figyelmére. (Ebben két nagy céh, a Mechanikusok és a Mágusok küzdenek Demathr világának uralmáért.)

 

Az amerikai hadseregben eltöltött évekkel a háta mögött nem merész az a feltételezés, hogy Campbellnek a hadászati részek tolmácsolásával, hitelességével nem lehetett sok baja. (Külön plusz pont jár a Rendíthetetlen, a parancsnoki hajó közkatonái között játszódó nyúlfarknyi részekért, meg azokért, ahol Geary a régi időkben megszokott, mára kihalt katonai tradíciók miatt kesereg.) Az első harci jelenet olvasása után mindenki – akinek ez fontos – megnyugodhatott. Vérprofi! Nem tudom pontosan, mi is volt a szerző munkája a haditengerészeten belül, de nem lepődnék meg semmin. A személyes tapasztalata azonban – annyira nem meglepő módon – kevés lehetett ahhoz, hogy a több(száz) űrhajóval elkövetett és az időeltolódással, mint taktikai elemmel számoló kvázi-reális (értsd: lehet, hogy egy nagy zöldség az egész, deolyan tuti biztos, hogy pont így lesz majd egyszer) űrcsatákat álmodjon papírra. Az illúzió tökéletes. Sutba kell ugyan vágnunk az eddig látott összes film és elolvasott összes sci-fi – kivéve talán Joe Haldeman Örök háborújának – űrharc jelenetét. Itt ugyanis nincs nagy pörgés, mint a régi kedvencekben. Két parancs kiadása között a parancsnok néha elmegy nyolc órát aludni, és még így is kényelmesen visszaér, mire az ellenfél válaszmozdulatára valamit is reagálnia kéne. Óriási. Ahogy a távolságok is azok az űrben, és a relativisztikus torzulások, amik a szintén az óriási sebesség miatt hatnak az űrhajóra és a kezelőszemélyzetre. Csillagos ötös kidolgozásában és egyediségében egyaránt, ahogy a nagyszabású, fordulatos és ezernyi lehetőséget tartogató történet szintén hibátlan. Beszippantott azonnal!

 

A mérleg másik serpenyőjébe a negatív dolgok kerülnek. Geary flottaparancsnokon kívül nincs benne értékelhető szereplő. Ez így leírva nagyon csúnya, de akárhogy is, ez sajnos (?) egy egyszemélyes show. Rajta kívül él még a flottában egy nagy masszányi katona, pár kompetens és néhány inkompetens hajókapitány – valamint egy politikus asszony, aki legalább pár mondatosnál hosszabb szöveget kapott, és ettől máris azonnal kiemelkedett a szinte arctalan tömegből. Ez azonban nem is olyan nagy baj, ha a főszereplő „elviszi a hátán” a regényt, amire Geary – a háttértörténetét alapul véve – abszolút tökéletes alany... lenne. Campbell általános írói kvalitásai – ezen a téren és egyelőre legalábbis – úgy tűnik, nem olyan erősek, mint „vetélytársaié”, ám ez könnyen lehet, hogy a következő részekre már teljesen megjavul. A kapitányra legjellemzőbb viselkedési forma ugyanis, már ha egy pillanatra eltekintünk a harctéri tapasztalatától és a katonás, rendíthetetlen, megalkuvást nem ismerő stílusjegyeitől, hogy állandóan azon siránkozik, mennyire félreismerik őt az emberek. Hogy nem tud majd felnőni ahhoz a (teljesen hamis) romantikus eszményképhez, amit az eltelt száz év alatt a Szövetség polgárai az alakja köré szőttek. Ez így kiindulópontnak teljesen remek lenne, de sajnos a kötet végén pont ugyanitt tartunk majd, jellemfejlődést nem nagyon találunk. (Persze, ha úgy nézzük, egyébként Gearynek nincs is szüksége semmiféle fejlődésre, úgy tökéletes parancsnok, ahogy van. De akkor meg ne siránkozzon már az összes jelenetben, amikor magában monologizál vagy tanácsadójával beszélget.)

 

Illik így a végére egy kis megkövető verdikt, hisz a regény a (szerintem) elég közepesre sikerült próza – ami biztosan nem a fordító hibája, hiszen Tamás Gábor (például) a sokkal nehezebbnek tűnő Steven Erikson-kötetekkel is példásan meg tudott birkózni –, illetve az egynél több emlékezetes karakter hiánya mellett is összhatását tekintve nagyon jó olvasmányélmény volt, ami maradandó nyomot hagyott. A folytatásaira egészen biztosan benevezek, hiszen ez az egyik legolvasmányosabb, legreálisabb(nak tűnő) űrhajós katonai sci-fi, amit valaha olvastam. Egy újabb nagyszerű (a háborús tematikát szeretőknek egyenesen kihagyhatatlan) regény a GABO Könyvkiadó SFF sorozatában.