Főkép

Célestine vagyok, és amióta az eszemet tudom, szobalányként keresem meg a napi betevőt. Nem tagadom, több helyen szolgáltam már: volt, ahol szerettem lenni, és sajnáltam, hogy el kellett jönnöm; és olyan is volt, ahonnan szinte menekültem. Most épp egy „isten háta mögötti” kisvárosban szolgálok egy normandiai birtokon. Fura egy hely, annyi szent. Az úrnő mindenki, még a Monsieur fölött is zsarnokoskodik. Szegény uraság inkább folyton vadászni jár, csak hogy ne kelljen otthon lennie, és az úrnő szidalmait hallgatnia. De azért őt sem kell ám félteni! Azt mondja a szomszéd birtokon szolgáló Rose, hogy a Monsieur nagy kujon ám! Vigyázni kell vele, mert folyton összeszűri a levet a cselédekkel, aztán meg mehetnek a bajbajutottak a szatócsnéhoz. Még szerencse, hogy az az áldott lélek mindenkin segít.

 

Nem szeretek itt lenni. Az úrnő folyton ugráltat, mindent elzárva tart, megszámlálja még a szilvákat is a gyümölcsöstálon. Erre akkor jöttem rá, mikor meggyanúsított, hogy loptam belőle, hát csak egy szemet, na! Honnan sejthettem volna, hogy így számon tartja?! Nemcsak zsarnok, de fösvény is, pedig van itt ám pénz, kérem szépen! De ezek még maguktól is sajnálják. El van zárva minden, még az ezüsteszcájg is, amit csak évente egyszer vesznek elő, akkor is csak azért, hogy tisztára suvickoljuk. Ki hallott már ilyet?

 

Még nem is meséltem Marianne-ról, a szakácsnőről. Az mondjuk biztos, hogy a foglalkozása meglátszik rajta, kicsit el is van hízva, meg nem nagyon ad magára. Nem is tudom, hányadán álljak vele, mert egész jól el lehet vele beszélgetni, de sajnos kicsit szeret a pohár fenekére nézni, és olyankor annyit tud pletykálni…

 

És persze itt van a mogorva kocsis-kertész Joseph, aki kezdetben nagyon távolságtartó volt velem, szinte hozzám se szólt, rám se nézett, olyan voltam neki, mint a levegő. Aztán most nem tudom, mi történt, mi miatt változott meg, de azt vettem észre, hogy néha rajtam felejti a szemét, és a tekintete sem olyan haragos. Rejtély. Á, de nem is értem, hogy miért foglalkozom ezzel a csúf emberrel, fikarcnyi jó tulajdonsága sincs! Mit számít az, hogyan néz rám? Inkább azzal kellene foglalkoznom, hogy kicsinosítsam a szobámat, mert olyan zord, sötét lyuk. Itt élni sem lehet. Hamarosan itt a hideg tél, bizonyosan meg fogok fagyni. Ó! Mennyivel jobb dolgom volt a kis George mellett! Az édes George! A nagyanyja fogadott fel, hogy ápoljam szegényt, mert halálos beteg volt, és hát – mit szépítsem? – összemelegedtünk. Azóta is gyötör a lelkiismeret, hogy talán miattam halt meg, annyira legyengítették a szerelmes együttléteink. Halála évfordulóján, minden év október 6-án kimegyek hozzá a temetőbe, de csak elszomorít és gyötrődöm.

 

Jajj, de figyelmetlen vagyok, hát azzal kellett volna kezdenem, hogy miért is kezdtem el ezt a naplót vezetni. Tudják, nem nagyon szokás a szobalányok között a naplóírás. Engem egy nagyon kedves úr, bizonyos Octave Mirbeau bátorított, hogy csak nyugodtan vessem papírra a gondolataimat, mert meg kell tudnia a világnak, hogy milyen a cselédélet. Kicsit bizonytalan voltam, mert féltem a fogadtatástól. Szinte hallottam az urak károgását: Ugyan már!! Egy szobalányt választani főhősnek?!? Ki hallott már ilyet? Egy cselédnek egyáltalán mikor van ideje naplót írni? Végezze inkább a munkáját tisztességgel! A kis senki! Így hálálja meg, hogy egy gazdag, fényűző házban szolgálhat?

 

Nem tudtam, vállaljam-e, mert nem akartam bajba keveredni, így is eléggé nagy szokott lenni a szám, olyan patáliákat csapunk az asszonyommal, csuda, hogy nem kergetett még el. De aztán Monsieur Mirbeau meggyőzött: szakítsunk a konvenciókkal (bármit is jelentsen ez), állítsuk a középpontba a gazdagok által szinte semmibe vett szobalányokat, mert egy ilyen írás ebben a korban, a XX. század kezdetén fontos mérföldkő lehet.

 

Végül elvállaltam hát, s meg is jelent nyomtatásban, amire nagyon büszke vagyok. Persze nem tudok olyan szépen írni, mint például a nagy Victor Hugo, de azért kitettem magamért, azt hiszem. De ne lepődjön meg senki, amiért a könyv borítójára nem került fel a nevem, egy megmagyarázhatatlan félénkség ugyanis a hatalmába kerített s nem mertem felvállalni a nyilvánosságot (még ilyet, hogy az utolsó pillanatban megfutamodjak!), Monsieur Mirbeau azonban erre is tudott megoldást: felajánlotta, jelentessük meg az ő nevén, a siker így is garantált lesz, hiszen az életem eléggé kalandos volt, sokszor kerültem pikáns helyzetekbe is, ezért biztos volt benne, hogy aki csak elolvassa, jól fog szórakozni. Na és amit a gazdáimról írtam, hát azt sem teszik zsebre!

 

Bízom benne, hogy a távoli jövőben még le is fordítják több nyelvre, és nem csak a franciák ismerhetik meg a történetemet. S bevallom, van még egy titkos vágyam: hallottam, hogy alig néhány éve bizonyos Lumière-fivérek feltalálták a mozgóképet. Nem nagyon értem még, hogy az mi a csuda lehet, de állítólag filmeket vetítenek le. Hm, hiszem, ha látom! De, ha mégis igaz, akkor lehet, hogy az én történetemet is megfilmesítik majd. Talán többször is… Az lesz a címe: Egy szobalány naplója. Jól hangzik, ugye?