Főkép

„Azt akarom – és ez a legelső vágyam –, hogy április 20-án lássam meg a világot. Mert ez a mi Führerünk születésnapja. Ha április 20-án születek, megáldanak a germán istenek, és mindenki a felsőbbrendű faj elsőszülöttjének fog tekinteni. Első egyede leszek az árja fajnak, amely eztán uralkodni fog a világon.”

 

Ezek a sorok egy magzat szájából (gondolataiból) hangzanak el. A baba (aki később a Konrad nevet kapja, még ha az anyja Maxnek is nevezi el) első a Lebensborn-program újszülöttjei között, hithű náciként már az anyja hasában is a német büszkeségre, az árja faj fennmaradására, a harcias kiállásra és a vakmerőségre gondol. Ő bizony első lesz az elsők között, szőke, kékszemű, tökéletes koponyával és csontozattal rendelkező egyede lesz az árja fajnak, aki tökéletességével mindenki példaképévé válik. Tiszteli az anyját, aki ugyan fogcsikorgatva, de szótlanul tűrte, hogy a szőke SS-tiszt megtermékenyítse (közben természetesen a Führer arcképéből merített erőt!); tiszteli a doktort, aki kiválogatja a megfelelő példányokat, a tökéleteseket, akik majd a fajnemesítés legjobbjai lesznek – na és persze apjaként tiszteli a Führert, aki irány mutat a németeknek, aki megteszi, amit meg kell tenni az alja népekkel, aki majd a jövendő Birodalom vezére lesz. Merthogy a háborút megnyerik, ez biztos.

 

Max fejében nincs kétség, egészen biztos abban, hogy a náci ideológia győzelemre vezeti a németeket, pontosan tudja, hogy árjaként felsőbbrendű a többi fajnál – amikor pedig maga a Führer kereszteli meg, mintha mindenki másnál is tökéletesebbé válna. Már a Lebensborn-otthonban töltött első napjai során is kitűnik a többiek közül, és ez a későbbiekben sem változik. Később hiába utazik Lengyelországba, hogy segítsen kékszemű, szőke lengyel gyerekeket elrabolni, nem inog meg a hite – egészen addig, amíg valóban el nem kezd kötődni valaki máshoz. A legjobb náci gyerekeket tömörítő ifjúsági szervezethez csatlakozik, de még mindig alig élt többet, mint féltucat esztendő, amikor találkozik Lukasszal, aki testvérévé, barátjává válik, Max hite a nácikban és az árja faj felsőbbrendűségében pedig minden korábbinál jobban megrendül…

 

Előzetesen nagyon nehéz volt belőni, hogy kinek is szólhat a Max. A kiadó Magasfeszültség sorozatában jelent meg, ami ad némi támpontot afelől, hogy lényegében az ifjúsági korosztálynak szánják, ám témáját tekintve mégsem egyszerű feldolgozni. Ha nemrégiben a Minden dolgok könyve kapcsán azt írtam, hogy érdemes róla olvasás után beszélgetni, akkor a Max esetében ez többszörösen igaz: ez nem habkönnyű ifjúsági történet, nem romantikus szépelgés, még csak azt sem mondanám, hogy igazán gyerekeknek szólóan van előadva. A Max kőkemény dráma – egy olyan gyerek első éveiről, aki bizony az anyatejjel (sőt, korábban) szívta magába a náci ideológiát. Nem egy megtévedt kamasz története, Maxnek sosem volt lehetősége dönteni, sosem gondolkodott el rajta, magától értetődően igaznak gondolja az árja németek uralmát a világ többi része felett. Számára teljesen természetes, hogy a zsidók, cigányok, homoszexuálisak alsóbbrendűek, elfogadható, hogy a nők szerepe a szülés, normális, hogy a szőke, kékszemű, sportos, nyúlánk emberek uralkodnak mindenki más felett. Ezt megemészteni pedig nem könnyű.

 

Sarah Cohen-Scali ugyanis nem ad semmiféle fogódzót. Az elején még kissé komikusnak tűnő cselekményt (hiszen mégis egy magzat gondolatait figyeljük arról, hogyan akar kitörni a szülőcsatornából a Führer születésnapján) egy idő után teljesen komollyá válik; komorsága, fájdalma és egészen döbbenetes világfelfogása sem segít abban, hogy élhetőnek, szimpatikusnak, jónak tartsuk ezt az életet. Ez a végletekig elvitt nácizmus regénye, az empátia teljes hiányának olvasmánya, az emberek egymás mellett élésének tökéletesen bemutatott csődje: Max szemén keresztül mindez mégis hihetőnek és helyesnek tűnik. Csak a végére térünk magunkhoz ebből az örvénylő, mindent eluraló és legyőző gondolkodásmódból – és akkor sem szívesen. Mert annyi fájdalommal jár, amit nem akarunk elviselni.

 

Az arctalan tömeget hajlamosak vagyunk gonosznak beállítani – egészen addig, amíg meg nem ismerünk valakit közülük. Számomra a Max pont erről mesélt, ítélkezés nélkül, ahogy érdemes: hogy kik is rejtőznek a horogkeresztes karszalag mögött. Hogy miért alakulhatott ki ez a borzalmas ideológia, miért nyerhetett meg ekkora tömegeket, hogyan hihetett benne bárki is. És egyáltalán, hogy mi történik akkor, amikor egy ilyen kirekesztő, félelmetes és uralkodó gondolkodásmód elfogadottá, elvárttá válik. Hogy mi történt volna akkor, ha a Führer nyer. Utálom ezt mondani, de muszáj a témáról beszélni; fontos tudni minderről, különösen a befolyásolható fiataloknak. Nem egyszerű feldolgozni a Maxet, még felnőttként sem – de segít abban, hogy megértsük, elfogadjuk egymást. Akármennyire is furcsa ezt mondani egy nácizmusról szóló regény után.