Főkép

Eredetileg más csapott le a lehetőségre, hogy írjon a Floridában élő énekesnő koncertjéről, de pár váratlan esemény után rám került a sor, hogy megnézzem, meghallgassam és utána megírjam a véleményemet a látottakról. Ez a kései csere azt eredményezte, hogy nem jutott idő a felkészülésre, nem tudtam megismerkedni a korai lemezekkel, megnézni az esetleg elérhető korábbi fellépésekről készült videókat, ezért inkább azt választottam, hogy nem hallgatok meg előre semmit – itt a lehetőség, ők ott a színpadon, én velük szemben a nézőtéren, és tessék engem elvarázsolni. Ezzel a koncepcióval mentem tehát a koncertre, és bár sem fehér nyuszinak, sem galambnak nem éreztem magam a koncert végén, egy pillanatig nem bántam meg a Buikával töltött estét.

 

Az utolsó napokban már a „minden jegy elkelt” szöveg volt olvasható az énekesnő weboldalán, ennek ellenére nehezen gyűlt a közönség – tíz perccel a meghirdetett kezdés előtt még csak háromnegyedig telt meg a Müpa nagyterme. Aztán persze tényleg sokan lettünk, s ami igazán meglepett, az a jelenlévő külföldiek nagy száma, a környezetemben ugyanis a szokásosnál többen társalogtak angolul, ami azért nem jellemző az általam látogatott zenei eseményekre.

 

A zene – nos, a zenében szerintem ezen az estén a legerősebb vonulat a jazz volt. A számok többsége nem a hagyományos dalszerkezet mentén épült fel, fogós refrént például talán csak egy-két alkalommal hallottam, és ahogy elnéztem, ezzel nem voltam egyedül. Ezen az estén szó sem volt közönség-énekeltetésről, a közvetlen közelemben senki nem dúdolta/énekelte a szövegeket, inkább az a fajta jazz szólalt meg a színpadon, amikor a zenészek beleborulnak a hangszereikbe, és improvizálással alkotnak „új” szerzeményeket. Ez persze nem teljesen igaz, hiszen a produkció zeneileg nagyon egyben volt, annak ellenére, hogy a spontaneitás végig érződött, azért a nagy egészet sosem tévesztették szem elől, a végén zeneileg mindig eljutottunk oda, ahova meg kellett érkeznünk.

 

A zenészek között érződött az odafigyelés, az, hogy miközben mindenki eltűnt a hangszerében, senki nem akart a többiek fölé magasodni, senki nem akarta elszívni a többiek elől a levegőt. Igazából két-három röpke szólószerűséget leszámítva nem az egyéni kvalitások megvillantásán volt a hangsúly, hanem a közös zenélésen – és ez a hozzáállás nekem személy szerint nagyon tetszett. Mint ahogy az is nagyon érdekes élmény volt, amikor a zenészek hangszert váltottak, ami főként a basszusgitárosra és a dobosra volt igaz, ők ugyanis gyakran kerestek más hangszert maguknak. A szólógitáros pár alkalommal akusztikus gitárra cserélte hangszerét, sőt egyetlen alkalommal – amely az egyik csúcspontnak bizonyult – csatlakozott hozzájuk a billentyűs, és négyesben alkalmi brigádot képezve különféle ütőhangszereken kísérték az énekesnőt. Fantasztikus volt – ráadásul tele szájjal vigyorogtak, szemmel láthatóan ők is élvezték a produkciót, a zenét. Nem tudom ez mennyire visszatérő eleme a turnénak (a következő hónapokban bejárják Európát és Észak-Amerikát), de itt nagyon jól sült el.

 

 

Ez nem az a táncos, mindenki izeg-mozog a zene ritmusára, vagy veri a lábával a ritmust este volt, ellenben mindenki csendben ült, figyelt, és igyekezett befogadni a muzsika minden egyes hangját. Természetesen a számok végén volt taps, tetszésnyilvánítás – de ezt leszámítva inkább a figyelem jellemezte a közönséget. Buika angolul kommunikált, mesélt, viccelődött, megtanulta magyarul a köszönöm szót, gondolatokat osztott meg velünk, például a pénzről, de megbeszéltük azt is, ki menne már haza és ki maradna. Nagyjából kilencven perc után közölte velünk, hogy nem kell kiabálnunk a ráadásért, nyugodjunk meg, végig fogják zenélni a kiszabott időtartamot. Ez egyébként így is volt, hamarjában nem emlékszem olyanra, amikor KÉT ÓRÁS koncertet kaptam volna bárkitől. Amiben ráadásul nem voltak holtidők, végtelenségig elnyújtott szólók – le a kalappal előttük.

 

Ez a koncert nem a látványról, nem a zenészekről, nem a szaladgálásról szólt, hanem Buikáról – aki, ahogy múlt az idő, egyre jobban felengedett, ami megnyilvánult például abban, hogy az elején még kapaszkodott a mikrofonállványba, nem mozdult semerre, később már kézbe vette a mikrofont, gesztikulált, tett egy-két táncmozdulatot. A bensőséges előadás élvezeti értékét nagyban növelte Buika egyedi hangja, amit hamarjában nem tudok kihez hasonlítani. Persze elsőként Tina Turner jutott az eszembe vele kapcsolatban, mert igaz, hogy az ő orgánuma is rekedtes-károgós, de hiányzik belőle a bársonyosság. Nála a ráadást a különféle énekstílusok jelentették – flamenco, jazz és copla váltakozott, miként a zenében is egymás után sorjáztak a spanyol, a jazz, az afrikai és a jamaicai (reggae) hatások.

 

Ez a koncert újfent ráébresztett arra, hogy a zenében tényleg nincsenek határok, kizárólag a közreműködők, a zenészek és az énekes egyéni kvalitásai, mentalitása határozza meg azt, hogy hova jutnak el, mit és meddig csinálnak. Egy dologban biztos vagyok, Buikát még sokáig halljuk majd… köszönet az estéért mindenkinek.

 

Fotó: Müpa – Kotschy Gábor