Főkép

Óriási öröm, hogy úgy tűnik, tendencia lett Budapestre is elhozni olyan, nem egyértelműen fősodros, némi rizikófaktort is tartalmazó, de nagyon kurrens és friss bandákat, mint ez a pénteki hármas. Persze a Grave Pleasures (ex-Beastmilk) megfordult már az A38-on, és énekesük, Kvohst másik bandája, a Hexvessel sem új vendég Budapesten, de a másik két zenekar (akik közül a Grave Pleasures kissé ki is lógott) üdítően hatott az év eleji koncertprogramban.

 

A Vampire például egy az egyben hozta azt az érzést, amit a ’80-as évek sötét, dohos metal klubjaiban érezhettek a fanok. A Scream Bloody Gore kriptaszagú világa elevenedett meg a svéd retro death zenekar tolmácsolásában. Minden maximálisan autentikus volt: a thrashes death riffek, az énekes Chuck Schuldinert is megidéző hörgése, a kiállás, a vámpírmolinó világító szeme, minden. A fiatal svéd banda az első lemezénél tart jelenleg, és nem hiszem, hogy valaha is generációs kedvenc válna belőlük, de borzasztóan érzik a klasszikus death metalt, és ezen az estén pont annyit és pont úgy játszottak, amennyit és ahogyan kellett. Jól esett ez a múltidézés, tökéletes volt arra, hogy hangulatba hozzon a folytatáshoz.

 

A nemrég néhány tagcserén és névváltáson átesett Grave Pleasures pedig ugyanott folytatta, ahol a Vampire elkezdte, a boldog ’80-as években, csak éppen a gyártelepeken megbúvó metal klubokból átkerültünk egy gót haláldiszkóba. A Grave Pleasures a nevén kívül nem sokat változtatott a jól bevált recepten: darkwave és némi post-punk a klasszikus északi melankóliával és dallamokkal nyakon öntve. Ráadásul a Beastmilkhez képest a Grave Pleasures valódi kult-szupergroup lett a bántóan hamar feloszlott In Solitude dobosának és a még hamarabb kimúlt The Oath gitárosának felsorakoztatásával, így az underground arcok még kevésbé érezhetik magukat kellemetlenül, amiért egy kvázi popzenekar koncertjén ugrálnak. Mert, ne áltassuk magunkat, a sötét smink alatt azért ez popzene, de a legjobb fajtából, és kellően borongós szövegekkel. A setlisten kb. egyenlő arányban szerepeltek Beastmilk és Grave Pleasures dalok, de amúgy a külső szemlélő számára semmi különbség nem lehetett köztük, sem jellegben, sem minőségben. Nekem valahogy a Beastmilkes slágerek jobban ültek („Genocidal Crush”, „You Are Now Under Our Control” és a csodálatos, záró „Love In a Cold World”), de lehet, hogy csak azért, mert azt egész egyszerűen többet hallgattam a megjelenés óta (a Dreamcrash ugyanis csak tavaly jött ki). Azért az olyan tételekre is ment a bugi rendesen, mint a „New Hip Moon” meg a „Girl In a Vortex”. A vizuális tényezőn kívül egyébként remek ötlet volt Linnéa Olsson felsorakoztatása, a hölgy ugyanis nagyon feelingesen nyomja a gitártémákat és óriási energiákat mozgat meg a színpadon. Persze Kvohst is borzasztóan szuggesztív frontember, de így ketten együtt tényleg elvitték az egész show-t.

 

Valójában, ha itt vége lett volna az estének, bennem akkor se maradt volna hiányérzet, de még hátra volt az est fő (?) attrakciójának, a Tribulationnek a műsora. A banda már jó ideje létezik, de igazán nagy publicitást csak legutóbbi, The Children of the Night című lemezükkel kapott. Ez mondjuk nem különösebben meglepő, hiszen ez a progos death/black keverék nem egyenes belépő a hírességek csarnokába. A tavalyi albummal azonban valamire nagyon rátaláltak: a dallamos, egyszerű death riffekre és erősen hangulati elemekre építő zene ugyanis ellenállhatatlan. Annyira erős az atmoszféra, hogy szimplán beszippant és magával ragad minden élethelyzetben, még az egysíkú száraz hörgés mellett is. Élőben viszont kicsit felemás volt a helyzet, mert míg Adam Zaars és Jonathan Hultén gitárosok szinte már a Kisst megidézően próbálták szuggerálni és hergelni a közönséget, a muzsika valahogy mégis vesztett az erejéből. Nem azt mondom, a melankolikus témák így is ültek és tényleg semmibe nem lehetett belekötni a koncert alatt, de könnyen lehet, hogy a Tribulation zenéje mégis jobban működik lemezen, úgy ugyanis az ember komolyabban bele tudja élni magát a sötét várkastélyokat és szürke égen repdeső ördögöket vizionáló hangulatba. A koncert hosszát viszont itt is sikerült tökéletesen belőni, ennél kevesebb hiányérzetet hagyott volna maga után, ennél több viszont már inkább lefárasztott volna.

 

Az estét tehát nálam mindenképp a Grave Pleasures nyerte, de az egész koncertet nézve is úgy tűnik, méregerősen indult ez a január, és titkon reménykedem benne, hogy továbbra is sikerül még pár hasonlóan aktuális, de nem mainstream (metal) előadót elhozni Magyarországra, mert az egész tisztes nézőszámot elnézve lenne erre igény, úgyhogy a szervezőknek hajrá, részünkről pedig hála.