Főkép

Nem félek.

Lerombolom a házat amit építettem

és kigúnyolom mestereimet.

Önmagamé akarok lenni

szokások felbontója

megmérhetetlen.

Nem félek

és tőlem se fél senki.

Szeretnek a nők

ellenségeim asztalomhoz ülnek

komázni.

 

De igen. Félsz – mondja a zene. A belezuhogó remegés. Csupa félelmet keltő viszony a dobtól a felvibráló énekig. Aki így éli a maga Szélcsendjét, ennyi daccal, az bizony fél. Mit fél, retteg! A nőktől, az ellenségeitől, olyannyira, hogyha bárki az asztalához telepszik, az is csak ellenség lehet – mondja a zene. Csupa dac vagy, mondja a zene. Erre a dacra, erre a magányra érkezik egy lány hangja, a Háborgó este éneke – amikor meghallod az éneket abban a fülledtségben, amit a thrák dallam csak jelenthet. Ezek végetlen körök. Tartanak ezer éve: fenn dalol a lány, lenn a sötétben a férfinedv kicsordul a homokba. Ez a dac nem enged hozzád senkit. A 85. vers merő unalomból történő nemzése helyett, egy újabb bányász nemzése helyett, aki soha nem látja a napot, nappalát a bánya szigorába fojtva, a hiábavaló ácsorgás helyett, amikor nem is látszol senkinek, a kérges természetű hiábavalóság helyett létezik ez a dac. Amely félelmet szül, és újabb dacreakciókat. Mert milyen élet az, amikor az ember a saját kísértete csak? Amikor mindegy, nappal, vagy éjszaka van, perspektíva úgyis csak annyi jut, mint a vaknak – kántálja a zene. Az éjszaka zűrzavarában a zene mintha egy üzemcsarnokban lüktetne, a futószalag rabjának fejében. Ennyi mindentől lehet félni, ennyi minden felé feszülhet a dac. Milyen érdekes, legerősebben a választás foszlat. A ritmika kineveti a Könnyű számvetésed. Így és itt fárad végül el a dac. A Kései szelek lélegzetében kiteljesül, dallá érik a hangkulissza…

 

Részegek dalával rohan a kósza szél

s mintha paripa lenne ő is nyerít

város peremén roskadt tanyák mentén

test és lélek összebújnak most szelíden.

 

Hiába indulnék jobbra is balra is

eső és villám tépi szét a tájat

s a nyáj félelmét bégeti a dombon

hol Jézus bádogtestét marja a rozsda.

 

Örülök neki, hogy Harcsa Veronika, Keszég László, Márkos Albert, Benkő Róbert és Pándi Balázs szerint is egy ennyire erős hangú alkotó a saját mániákus rendszerekbe szerveződéséhez méltó, erős, koncepciózus, egyben értelmezendő vers-erejű zenei feldolgozást érdemel. Kassák maga volt a koncepció, minden ősállati szöveg-ösztönössége ellenére. Mégpedig egy nem alkuvó koncepció, amely semmilyen előnyért nem finomított a saját szigorán. Akit bármely politikai kurzus fehértől vörösig, bármely etikai vagy esztétikai rendszer képes volt az ellenségének tekinteni. Ez is egyfajta rang, ha valakit ennyi felől képtelenek voltak akármilyen rendszerbe illeszteni. Ez a rang ilyen kérlelhetetlen hangkulisszát érdemel. Akkor is, ha a kezdeti koncert-élményhez képest a rögzített anyagban a spontán egymásra reagálások kerete vastagabb lett, komponáltabb. Az egész előadás-ív sokkal markánsabban kirajzolódik. Magamban két külön tételre szedem, a Megállt az óra vers-dalával elválasztva, ahol a verselő immár nem hazudik magának… Ahogy a lemezbemutató koncert kapcsán megfogalmazódott bennem: „érleltebb összhangokba érkeztek az egymásra- és egymástól szabadulások, a cselló, a bőgő, a dob, versbeszéd és ének valahol a kassáki megközelítésben is ott indázó növényibb, képeket egymásból nevelő jelleget is sikerrel megragadta, nemcsak az irodalmunkban sokáig kiemelkedően egyedi elrugaszkodásra való hajlamot, lendületet és szabadságfokot.”

 

…Aki elment az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen
éreztem,
aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.
Emlékszem rá: az előbb még ott énekelt az öreg szalmaszéken
és a szék itt maradt.
Emlékszem rá: melyik tányérból kanalazta ki a levesét
és a tányér itt maradt.
Emlékszem rá: ahogy az eresz alatt bóbiskolt, pipázott,
köhögésével fölébresztette az alvó kutyát, kiköpött a földre,
ekkor hangyák jöttek elő valahonnan
és az eresz itt maradt, az álmos kutya s a falánk hangyák is
ittmaradtak.
A bucsuzó menyecske ránevetett az apámra:
és az apám itt maradt.
A bucsuzó legény ránevetett az anyámra:
és az anyám itt maradt.
Aki szeretett engem az megcirógatta az arcom:
és én itt maradtam…

 

Sokkal teltebb zenei struktúrák köszönik a felismerést. Befelé éjszaka van, kifelé hazugságok. De ezeket fel lehet mérni – mondja a zene. A Távoli üdvözlet az első pillanat, amikor az én fülemben ez a sokat rettegő hang immár nem fél. Avagy tudja magáról, hogy igen. És aki nem fél félni, az nem töri el a tollát. Hagyja, hogy a veséjébe lássanak – még azt se szégyelli, ha valamit tényleg nem mer. Kifordulhat önmagából – mondja a zene. Végre mégiscsak jó – annyira biztosan, hogy nem ijed a dobtól. Helyet mer adni az őrület közepén a szépségnek. Aki nem fél, vagy tudja magáról, hogy igen, az elkezdheti, ahogy kell, az alapoktól. Annak az ég fekete kötényéből hulló Monoton eső is lehet szépségforrás. Aki tudja magáról, hogy fél, az szembenézhet vele: nem tart sehova. Nem jut sehova. Akit hőssé vadított a félelem, mintha elérhetné az egyetlen bárki által elérhető célt a művészetben: hogy soha többé ne hazudjon magának.

 

Úgy hallgassátok, mint egy hangos lapszámát a Mának. Mint egy egybefüggő, minden szürreális elemével és fintorával is egységes Kassák Lajos verset. Nekem ez az utóbbi évek egyik legkedvesebb meglepetése. Hogy működik. 

 

Előadók:

Harcsa Veronika - ének, vers

Keszég László - vers
Márkos Albert - cselló, vers
Benkő Róbert - nagybőgő, vers
Pándi Balázs - dobok, vers