Főkép

A terrorizmus napjaink egyik égető problémája, különböző híradók témája és komoly hívószó mindenkinek; bár ez korántsem volt mindig így. Különösképpen a ’70-es évekbeli szocialista berendezkedésű Magyarországon nem, ahol egészen 1973-ig, a jelen könyv témájául is szolgáló balassagyarmati túszdrámáig ismeretlen volt a probléma és a fogalom. Ezt az eseményt már többen és többféleképpen is feldolgozták: az irodalom terén Végh Antal a Könyörtelenülben, amely részben a fikcióra is épül; Gazdag Gyula pedig Túsztörténet című játékfilmjében. És most jött egy fiatal, szintén balassagyarmati születésű lány, aki eldöntötte, hogy dokumentumregényt ír ebből az „ősrégi” sztoriból.

 

A történetet nagy vonalakban már ismertem: két, gazdagabb családból származó, ugyanakkor elhanyagolt testvér az apjuktól ellopott fegyverrel betört és túszokat ejtett a lánykollégiumban (a ’72-es müncheni olimpián történtek hatására és mintájára), majd a hamarosan kiérkező rendőröktől szabad elvonulást és az oly annyira áhított külföldre távozás lehetőségét követelték, amit – természetesen – nem kaptak meg. Végül ötnapi huzavona után egy mesterlövész golyója leterítette az egyik elkövetőt, és véget vetett az egésznek.

 

Ami mindenképpen dicsérhető Hatala Csenge művében, a Hírzárlatban, az a roppant részletessége és pontosságra törekvése. Az írónő már kamaszkora óta foglalkozott ezzel a témával, majd az utóbbi néhány évét arra szánta, hogy felkutassa a mára már elérhetővé vált dokumentumokat, és a még életben lévő érintetteket: a fogvatartott lányokat, a túsztárgyalást vezető pszichiátert, a helyszínen szolgálatot teljesítő rendőröket és magát Pintye Lászlót, az életben maradt túszejtőt is. Ez érezhető is a dokumentumregényen, hihetetlen részletességgel tárul ugyanis elénk a történet - a Pintye testvérek gyerekkorától kezdve a motivációjuk elemzésén és a bűncselekményen keresztül egészen az érintettek utóéletéig.

 

Annak ellenére, hogy Hatala Csenge olyannyira belefolyt az ügybe, hogy még a rendőrök által lelőtt Pintye András hamvai is hozzá kerültek, dicséretes módon megpróbál kívül maradni a történeten (ami többnyire sikerül is neki), és a kelleténél nem (sokkal) jobb színben feltüntetni az elkövetőket. Az esemény óta eltelt bő negyven év is jót tett az alkotásnak, elérhetővé váltak a dokumentumok, az érintettek beszélhettek az ügyről, és a könyv szabadon megjelenhetett mindenféle cenzúra, vagy elhallgatni kényszerült dolgok nélkül.

 

Maga az eset részletes és pontos leírása is tetszett (ahogy bemutatta azt, hogy sem az elkövetők, sem a hatóság nem tudta, mit tesz, vagy mit kellene tennie), de ami jóval letaglózóbb, az az, hogy néhány apróságban képes volt a szerző felvillantani a szocialista berendezkedés fonákságait, és azt is, hogy az egyes résztvevők mennyire nem tudtak szabadulni az eseményektől, illetve azok életükre gyakorolt hatásától. Sem a túlélő elkövető, aki látta meghalni a testvérét és éveket töltött rács mögött, sem az áldozatok, akik sajátos némaságba burkolóztak, és többnyire elköltöztek a városból, sem a Pintye fiúk egykori barátai, akik szintén súlyos meghurcoltatásban részesültek amiatt, mert nem szóltak senkinek az általuk amúgy eleinte komolyan sem vett eseményekről.

 

Bár olvasás előtt féltem ettől a könyvtől, hiszen nem tudtam, mire számítsak, mostanra elmondhatom, hogy mindenképpen pozitív meglepetés volt. Elsősorban azoknak ajánlanám, akik érdeklődnek a kriminológia és a szocialista korszak története iránt, vagy akik a fikciós keretek kihagyásával szeretnének olvasni Magyarország első (és Európa második) túszdrámájáról.