Főkép

Hónapokba telt, míg ismét a képes voltam a kezembe venni a könyvet, immár magyarul. Nem azért, mert rossz a történet, ellenkezőleg, egyszerűen életem legmélyebb, legmaradandóbb olvasási élményei közé tartozott már az első, az eredeti nyelvű változat is.


Azzal együtt, hogy több szálon fut a cselekmény, az elbeszélés nem lineáris. Manapság ugyan sok író sportot űz ebből, Calia Readnél mélységesen, teljesen és tökéletesen helyén valónak érzem. Ahhoz, hogy megérthessük a jelent, a főszereplővel, Naomival együtt vissza kell mennünk, sőt, rendszeresen vissza kell járnunk a múltba.


A történet a közepébe vágva kezdődik, egy elmegyógyintézetben, ahogy az a fülszövegből is kiderül. Muszáj megmutatnom Nektek az első néhány sort, mert miattuk azonnal beleszerettem a könyvbe, az írónő stílusába, és tanúsítom, hogy a fordító remek munkát végzett:

„Az ablakon keresztül nézem a földre hulló hópelyhek ezreit. Az üveghez nyomom az arcomat, sóvárgok a szabadság után. De nem a vékony üvegréteg az, ami elválaszt a külvilágtól, hanem az igazság. A legtöbben úgy gondolják, hogy az igazság egy törékeny kismadár. Azt hiszik, ártalmatlan. De én tudok valamit, amit ők nem. Ha el mernék venni a kezüket a testük elől, észrevennék, hogy a madár eltűnt. Szétszakította a bőrüket, a lelkük legmélyéig hatolt, oda, ahol a legjobban fáj. És ezért vagyok én itt, ők pedig nem. Az ablakhoz szorítom a homlokomat, és az üvegre lehelek. Pára képződik, és megjelenik a képmásom. Újabb vonalat húzok az üvegre. Harminc nap. Harminc napja, hogy akaratom ellenére felvettek a Fairfax Pszichiátriai Intézetbe.”


Drámai felütéssel indul tehát a történet, és így is folytatódik. Néhány oldal után elkezdtem emlékezni korábbi, hasonló témájú, kedvenc olvasmányélményeimre, mint például a Száll a kakukk fészkére, Az ötödik Sally, sőt, még a Virágot Algernonnak, és a Madárka is felbukkant, de egyik sem a történet hasonlósága, hanem a szellemiség miatt. Mai fiatalokról, mai fiataloknak szóló könyv, az ő nyelvükön, az ő verbális eszközeikkel, mégis mély mondanivalóval, és egy nagyon komoly, világszerte elítélendő problémának végre olyan módú megjelenítésével, ahogy azt én elvárom és szeretem.


Sok agyonsztárolt író nyúl a családon belüli erőszak témájához, mert sikk, mert az olvasók bekajálják. Sajnos úgy is, hogy ezek zöme (többet elolvastam közülük, hogy legyen konkrét rálátásom, mert nem szokásom a levegőbe beszélni) megmarad a felszín kapargatásánál, épphogy felvet, megnevez néhány problémát, de a lelki folyamatok ábrázolásának a közelébe sem kerül. Rengeteget gondolkozom azon, miért is van ez így, és miért ennyire sikeresek azok a történetek. Szeretném elhinni, hogy a világ még nem ennyire sekélyes, hogy igenis vannak és lesznek olvasók, akik nemcsak ezt a sok híressé vált könyvet, hanem sokkal inkább Calia Read történetét érzik és értékelik, és megszeretik, talán pont az én ajánlóm hatására.


A szétcsúszott lelkű és idegzetű emberek és az ő kezelésük problematikája talán a pszichológia területén belül is darázsfészeknek számít. Láthatóan mégsem szükséges szakembernek lenni ahhoz, hogy emberközelien leírva, ráadásul new adult regényként olvasók sokasága elé hozzuk ezt a problémát. Sokkal több mindenkit érint a családon belüli erőszak, mint ahogy azt a statisztika, a számok mutatják. Mert a legtöbb áldozat retteg, és nem mer senkivel sem beszélni arról, hogy bántalmazták, vagy bántalmazzák. Remélem, ha bántalmazottak kezébe kerül ez a könyv, legalább néhányan mernek majd lépni, és feljelentik a bántalmazóikat.

 

Az írónő szókimondó, rendkívül bátor módon elénk tárja egy fiatal lány történetét, akit a barátai szeretete sem volt képes megvédeni attól, hogy a saját apja megerőszakolja. Nem esik túlzásba, nem tolja az arcunkba fejezeteken át az erőszakot, mégis akad néhány olyan jelenet a könyvben, amelyektől elakad az ember lélegzete. Nem köntörfalaz, nem szépeleg, kendőzetlenül mutatja be a fájdalmat, a vergődést, a lelki és fizikai kínokat. Az egész történeten keresztül érezheti az olvasó, hogy nem, itt most nem a szokványos szerelmi háromszögről van szó, továbbá minden beszélgetéskor felmerült bennem a kérdés, vajon bízhat-e Naomi a terapeutájában, Dr. Rutledge-ben, vagy ő is a hatalom, a gonoszság, a tönkretétel végrehajtó eszköze?


A regényt, végén egy óriási, dramaturgiailag mesteri csattanóval zárja le Calia Read, ezért külön imádom. Bevallom, másodszori olvasásra is sírás fojtogatta a torkomat, noha már tudtam, mire számítsak. Ajánlom a könyvet mindazoknak, akik szeretik az elgondolkodtató, magával ragadó, fájdalmasan gyönyörű regényeket, amelyeknek mély mondanivalójuk van. Szerintem nem lehet egyvégtében elolvasni, mert közben akkor is kénytelenek vagyunk magunkba nézni, ha hasonló szörnyűséget soha életünkben nem tapasztaltunk meg közelről. Nem csak a célkorosztály számára ajánlott olvasmány, én a szülők generációjának is ugyanúgy a kezébe adnám. Sőt, nekik talán még sokkal inkább, hogy legyenek tisztában azzal, mennyire sérülékeny lehet a gyerekük fiatal felnőttként is.

 

Érdeklődve várom a folytatást, amely a férfi főszereplő, Lachlan szemszögéből fogja elénk tárni a történetet. Általában nem kedvelem ugyanannak a történetnek a több szemszögű feldolgozását, mert tapasztalataim szerint kevés író képes ugyanarról élvezetesen írni. Bízom abban, hogy Calia Read kellemes kivételt képez, és nem okoz nekem csalódást a második résszel sem!