Főkép

Ha a 15-20 évvel ezelőtti énemet megkérdezték volna, hogy mi a kedvenc könyve, a top3-ban biztos benne lett volna az akkor még Szörnyek Szigete címen futó Az Elveszett Világ, a.k.a. Jurassic Park 2. Még úgy is, hogy nem csak, hogy az előzményt nem ismertem (mármint a könyvet, a filmet nagyjából ötvenezerszer láttam, és majdnem paleontológus is lettem miatta, mint akkoriban minden harmadik gyerek), de Crichtontól sem olvastam semmi mást (a Kongóval később próbálkoztam, de rettenetesen unalmasnak találtam – na, ja, nem voltak benne dínók). Ehhez ráadásul hozzájött még az is, hogy a kötetnek nagyjából az egyharmadát nem is értettem 12 évesen, mivel az tele van a különböző káosz- és kihalás-elméletekről szóló fejtegetésekkel. Bevallom, többször volt, hogy ezeket tovább is lapoztam az izgis, dínós-ölős részek kedvéért. Összességében egyike volt azoknak a ritka könyveknek, amiket konkrétan rongyosra olvastam a belőle készült film megnézése után is, főleg, mert az szerintem elég hitványra sikeredett.

 

Most újraolvasva természetesen már nincs rám akkora hatással, mint akkoriban, de még mindig bőven van benne annyi tartalom (a magas nosztalgia-faktor mellett is), ami miatt érdemes volt visszatérni hozzá. Érdekes módon most éppen azok a dolgok tetszettek, amik kiskamaszként nem (vagyis a tudományos eszmefuttatások), és ugyanez visszafelé (a családi kalandfilmekre emlékeztető izgalmaknak nem tettek jót az évek). Crichton láthatóan elég mélyen elmerült a főszereplő Ian Malcolm által feszegetett kérdésekben, és elég érdekesen is tálalja a másként biztos száraznak ható kihalásról szóló elméleteket. Ezeket persze most, 2015-ben már valószínűleg fenntartásokkal kell kezelni, mégiscsak eltelt 20 év a könyv megjelenése óta. A regény kora a történet más aspektusaiból is eléggé világos lehet, különösen, ha valamennyire képben vagyunk a dinoszauruszokkal kapcsolatos kutatásokkal (mára kiderült, hogy sok dinoszaurusz jobban hasonlított egy madárra, mint egy gyíkra, hogy a Velociraptorok kb. feleakkorák voltak, mint a könyvben/filmben és sosem vadásztak falkában), és persze manapság már egy GPS-rendszernek sincs olyan reveláció-értéke, mint akkoriban.

 

De ejtsünk néhány szót magáról a történetről is. Az Elveszett Világ a Jurassic Parkban történtek után pár évvel játszódik, és főszereplője ezúttal is a kiváló matematikus és káosz-szakértő, Ian Malcolm, aki az eredeti park titkai után kitartóan kutató paleontológusnak, dr. Levine-nak köszönhetően újra kapcsolatba kerül a már csak a rémálmaiban fel-feltűnő óriásgyíkokkal. A cselekmény nagyrészt az eredeti park hátországának számító B-telepen játszódik Isla Sornán, amit dr. Malcolmékon kívül egy másik, ipari kémekből álló csoport is kinézett magának. Míg utóbbiak a dr. Hammond által létrehozott InGen nevű cég megmaradt állatait akarják ellopni és értékesíteni, addig Levine, Malcolm és Sarah Harding (Malcolm volt barátnője, viselkedéskutató) főként a kihalás- és evolúcióelméleteikkel kapcsolatos kérdésekre keresik a választ. És persze mind a két csapat tagjai igyekeznek túlélni ezt a kis kiruccanást. Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem mindenkinek sikerül ép bőrrel megúszni az utazást gyíkföldére: hullanak is az emberek, ahogy kell. Sajnos vagy nem sajnos, de a sztoriban két gyerek is szerepel, akik eléggé idegesítőek és sematikusak (nem értem, hogy Crichton, akinek sikerült két olyan szerethető alakot megalkotni az előzményben, mint Lex és Tim, hogy mehetett ennyire félre), de így legalább Malcolm és Levine oktató szándékú tudományos monológjai valamennyire igazolást nyernek. Ha egyébként a már említett hibákon kívül (az eltelt évek ugye) valamit is meg kéne említenem, akkor az ez: a kalandos történet sokszor nagyon brutálisan leválik a National Geographic-szerű magyarázatoktól. Ez akkor csúcsosodik ki, amikor Malcolm egy kb. húszoldalas viselkedéstannal és evolúcióval kapcsolatos beszédet intéz az olvasóhoz a fájdalomcsillapítóknak köszönhető fél-delíriumos állapotban. Ezt még most is nehezen bírtam, pedig tényleg érdekes, csak valahogy nagyon kiugrik a szövegből.

 

Arról sajnos továbbra sem tudok semmit, hogy a könyv milyen szerepet tölt be a Crichton-életműben, mert bár a regényeiből készült filmek közül nagyon sokat láttam (és a Kongót a vásznon is uncsinak találtam), egyetlen más művét sem olvastam, és azt hiszem, ez már nem is igen fog változni. De Az Elveszett Világot biztos, hogy elő fogom venni újra és újra. Mert az iránta való újbóli lelkesedésem alapján úgy tűnik, hogy még mindig csak egy kisfiú vagyok, aki nagyon szereti a dinoszauruszokat.