Főkép

Márta, a budapesti, ambiciózus sztárügyvéd gátlástalanul halad előre a pályáján, minden ügyét megnyeri, nem kis mértékben lehengerlő és vakmerő személyiségének köszönhetően. A pesti élet közben azonban nem árt néha a kikapcsolódás sem, ezért férjével, a szintén ügyvéd Lászlóval (aki azonban nem mindig támogatja Márta módszereit) és egyik ügyfelével, a sikeres építkezési vállalkozóval, Istvánnal vidékre utazik, hogy illegálisan vadásszanak a Kárpátok hegyei között. Szarvas helyett azonban embert találnak el, és innentől kezdve mindenki egyre mélyebbre csúszik a mocsokban – szó szerint és átvitt értelemben is. „Sosem tudhatod, hogy ki a vad és ki a vadász” – hirdeti a plakát, s hamarosan Mártának, Lászlónak és Istvánnak is meg kell tanulnia, hogy bizony a Kárpátok békés erdőjében is történhetnek nagyon csúnya dolgok.

 

Újabban egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy gondban vagyok a magyar filmek értékelésével: nem tudom ugyanis eldönteni, hogy milyen mércét alkalmazzak. Hasonlítsam a külföldi produkciókhoz, a világ filmgyártásának azon válogatott rétegéhez, ami eljut a hazai mozikba? Próbáljam a világ filmjei között elhelyezni a magyar alkotást? Esetleg inkább valami magától értetődő megértéssel szemléljem? Fogadjam el a hibáit, mert talán kicsit sárgább, de legalább a mienk? Próbáljam a magyar kontextusban elhelyezni, mérjem az újkori, Filmalappal támogatott filmekhez? Szeressem csak azért, mert magyar? Bevallom, nem tudom mi a válasz, így aztán azt sem, hogy ha törekednék az objektivitásra, akkor milyen filmként kellene aposztrofálnom a Víkendet. Egyedül abban vagyok biztos, én jól szórakoztam Mátyássy Áron műve közben.

 

Pedig amikor megláttam, hogy magyar thriller készül, egyszerre kezdtem reménykedni, és töltött el fáradt letargiával, hogy a Délibáb vagy mondjuk a Fehér isten után egy újabb zsánerfilm készül, aminél a készítők útközben ébrednek rá, ők inkább művészieskedni szeretnének, mintsem hagyományos filmet készíteni. Aztán amikor a rendező a vetítés előtt elmondta, tényleg nem szerettek volna mást, csak szórakoztatni, nyugodtan örülhettem: végre egy magyar film, ami fel meri ezt vállalni! Mert igenis szükség van korrekten elkészített, tisztességes profi iparosmunkákra is, hiszen ha már ezt a szintet sem tudjuk megütni, akkor igazán nem értem, miért akarunk ennél magasabb lécet is megugrani. Úgyhogy rögtön plusz pontokkal indult nálam a Víkend – amit aztán az első dialógusok elhangzása után el is vesztett, de ez már egy másik téma.

 

Egészen döbbenetesnek tartom ugyanis, hogy magyar filmekben szinte lehetetlen normális párbeszéddel, életszagú mondatokkal találkozni (tisztelet a kivételnek). Mintha minden szót papírról olvasnák fel, a színészek játékában (újfent: tisztelet a kivételnek) nincs semmi élet, semmi egyéniség – persze egyáltalán nem rosszak, ez egyértelmű, el tudják játszani az adott karaktert, de valójában nem válnak eggyé vele. Nincs meg az a szikra, amitől elhinném, a vászonról hús-vér emberekkel néznek le rám, nem pedig egy szobában papírra vetett figurák. Gryllus Dorka, Simon Kornél és Lengyel Tamás is ebbe futott bele – még jó, hogy a mellékszereplők, mint Vass Teréz vagy Szabó Domokos (sőt, Árpa Attila) kárpótoltak e miatt.

 

Úgyhogy ha elkezdem a Víkendet is a kortárs amerikai thrillerekhez mérni, bizony erősen rezeg az a bizonyos léc. Viszont miután valahogy a magyar filmekben ez teljesen általános, hozzájuk mérve teljesen más vélemény kezd körvonalazódni bennem. Rögtön elkezdem például azt értékelni, hogy milyen feszülten halad előre a történet, milyen izgalmas figyelni a cselekmény kibontakozását (ez a rész simán megállja a helyét a mainstream filmek között is), milyen profi módon vannak elővezetve az egyes fordulatok (vagy kezdjem rögtön azzal, hogy egyáltalán vannak érdekes fordulatok?) és önmagában az, hogy mi történik. Jó a cselekmény ritmusa, sodor előre magával, de nem válik nehézkessé, inkább mindig előkerül valami olyan momentum, ami színt visz az „egyszerű” szarvasvadászos thrillerbe (a kokainozó székelyek nálam vitték a pálmát).

 

Aztán feltűnik az is, hogy mennyire jól illik a zene a történethez (Hérincs Dániel mellett a Bin-Jipnek és a Sexepilnek jár a dicséret), hogy milyen ügyes az operatőri munka (Győri Márk talán nem talál fel semmi újat, de ez egy pillanatig sem probléma: jól alkalmazza a bevált recepteket, szépek az egyes jelenetek és totálok), és hogy úgy szinte minden pillanatában profi produkcióról beszélünk (azért az autó felrobbanásánál fájóan kilógott a CGI-lóláb). Persze nem, nem ez lesz minden idők legnagyobb magyar thrillere, de cserébe élvezetes mindezt nézni, és ha túl tudunk lendülni a modoros párbeszédeken, akkor valójában remekül fogunk szórakozni. A Víkend mindent tud, amit egy jó thrillernek tudnia kell, sőt, még annál is többet: a magyar helyszíneknek, a magyar karaktereknek van egy sajátos bája, amitől minden kicsit közelebb kerül hozzánk. És nem mellesleg ott van Árpa Attila, a magyar Jason Statham…