Főkép

Teljesen véletlenül úgy alakult, hogy Spiró György legújabb, Könyvhétre megjelent műve, a Diavolina előtt éppen a kultikus és igen nagy hatású óriásregényét, a Fogságot olvastam – így óhatatlanul is adódott egy-két párhuzam, ellentét és összehasonlítanivaló. Példának okáért a mostani, alig 200 oldalas kisregény olvasása megterhelőbbnek tűnt, mint a 800 oldalasé – ami köszönhető az óriási háttéranyagnak, a jól dokumentált kornak, az elbeszélő személyének és az elbeszélés technikájának egyaránt.

 

A kisregény középpontjában az egykor világszerte ismert és elismert szovjet-orosz író, Makszim Gorkij áll (mostanra már inkább csak egykori közterületek, utcák, terek, fasorok elnevezéseként lehet ismerős – bevallom én sem olvastam még tőle semmit), és különösen az ő életének utolsó bő egy évtizede. Aki mindezeket elmeséli nem más, mint az Olimpiadaként született, de mindenki által Diavolinaként ismert, előbb cselédként, majd bábaként, végül pedig orvosként dolgozó, az íróhoz mindvégig hű asszony.

 

Az ő narrációja több okból is igen furcsa: egyrészt annyira kívül marad a történteken, és annyira nem tartja lényegesnek azt, hogy beszámoljon az ahhoz nem szorosan kapcsolódó dolgokról, hogy szinte csak címszavakban értesülünk olyan fontos életeseményeiről, mint például a hazássága, gyermeke születése, majd annak halála. Másrészt olyan hideg, szenvtelen, monoton stílusban emlékezik vissza, úgy darálja az eseményeket, húzza elő egyik szereplőt a másik után a semmiből, hogy aztán egy-két felidézett információmorzsa után vissza is pöccintse őket oda, hogy azzal sokáig nehéz volt mit kezdenem. A regény első harmadában jó pár tucat alak jelenik meg, és tűnik el (ki örökre, ki csak rövid időre), és igazából esélyünk sincs rá, hogy rájöjjünk, ki fontos, és ki nem ebből a kavalkádból. (Az efféle elbeszélési technikának azonban van értelme – erre ki is térek majd később).

 

Egyértelműen jót tesz azonban a műnek az, mikor a narrátorunk már főként csak a száműzetésben élő Gorkij családra és az ő köreikre koncentrál. A tüdőbeteg író, aki tevékenyen részt vett a kommunista mozgalomban, és mind Leninhez, mind Sztálinhoz közel állt, a ’20-as évekre már kegyvesztett lett, és kénytelen volt a fasiszta Olaszországban élni, Benito Mussolini pártfogása alatt. Ez csak egy példája annak, hogy milyen nehezen ítélhető meg Gorkij szerepe: egyrészt napi kapcsolatban állt tömeggyilkos diktátorokkal, pártvezetőkkel, akik a földi poklot hozták el az országuk és környezetük számára egyaránt, ugyanakkor segíteni is akart egyes bebörtönzött vagy üldözött embereknek; voltak nagy szerelmei, de csalta őket; írt igazi, maradandó értékű remekműveket, de igazán silány propagandaanyagokat is.

 

A Diavolina egyfajta művészregény, ami egy tehetséges alkotó szerepét vizsgálja a diktatúra fényében; azt, hogy mennyire kell feladni saját magát, az értékrendjét, a művészetét amiatt, hogy beilleszkedjen, vagy egyáltalán életben maradjon, ami nem is annyira könnyű mutatvány – még szerencse, hogy Gorkij egy igazi ripacs volt, és mindig fel tudta venni az adott szituációhoz legjobban illő álarcot, pedig sokan mások, akik szintén igyekeztek megúszni, meghaltak. Ennek tükrében kap szerepet ez a különös, „kávédaráló-szerű” narráció: az emberek jöttek és mentek, tettek ezt-azt, majd a diktatúra perverz logikája miatt elhaláloztak; a túlélésnek nem volt igazi receptje. Igazán sokkoló ilyen rövid regénynél több tucat olyan szereplővel találkozni, akik erőszakos halált haltak – és ezt a hatást erősíti ez a fajta narráció és előadásmód.

 

Véleményem szerint a Diavolina megosztó alkotás lesz, sokaknak nehéz lesz befogadni, de a 2015-ös magyar megjelenések élvonalába akár még így is beférhet.