Főkép

Fülszöveg:

Chevette futárként rója biciklijén a jövő San Franciscójának utcáit, ez az élete. Egy nap mégis nagyot kockáztat: ellopja egy seggfej napszemüvegét. Csak akkor jön rá, hogy tettének milyen következményei vannak, amikor ezek már jócskán átívelnek felette, és alapjaiban veszélyeztetik az egész város jövőjét.

 

A napszemüveg visszaszerzésével egy Rydell nevű fickót bíznak meg, aki nem túl lelkes a munkáért: nem elég, hogy kisvártatva a helyi rendőrség gyilkossági csoportja is bekapcsolódik az ügybe, de egyre többször hall egy hídról és a mögötte elterülő szürke zónáról, amit különös emberek népesítenek be.

 

William Gibson 1993-as regénye a Híd-trilógia első része, és egyben egy új korszak kezdete: a cyberpunk teremtője a Sprawl-trilógiát követően a tömegmédia és celebkultuszok megjelenésének előrevetítésével alkotott ismét tűéles képet a közeljövőről.

 

 

 

 

 

 

Részlet a regényből:

1.

Óriások fénylő húsa

 

A futár nekinyomja a homlokát az ablaknak, az üveg, az argon és a kopolimer rétegeinek. Egy járőrkoptert figyel, amely vadászó darázsként oldalaz a város felett, a potroha alatti sima fekete fegyvergondolában a

halál fullánkja.

Órákkal korábban bombák hullottak az egyik északi külvárosra; hetvenhárman meghaltak, és a merényletet még senki nem vállalta magára. Itt viszont, a Lázaro Cárdenas tükrös zikkuratjain óriások fénylő húsa tükröződik, ahogy elterelik az éjszaka álomsortüzét a várakozó avenidák felé – minden a régiben, az élet megy tovább.

Az ablakon túl a levegő holdudvart von a fényforrások köré, sárgás árnyalatot, amely észrevehetetlenül fakul áttetsző barnaságba. Az éjszaka lencséjébe finom száraz pelyhekben ágyazódott be a bélsárhó, és szinte felhőben hömpölyög a szennyvíztisztító telep felől.

A futár lehunyja a szemét, majd a háttérben sziszegő klímaberendezésre összpontosít. Elképzeli, hogy Tokióban van, és ez a helyiség a régi Imperial egy új szárnyában található. Látja magát Csijoda-ku utcáin, a sóhajtozó szerelvények alatt. Egy keskeny utcát vörös rizspapír lámpák szegélyeznek.

Kinyitja a szemét.

Mexikóváros még mindig ott van.

A nyolc üres, miniatűr műanyag palack a dohányzóasztal szélével párhuzamosan sorakozik: japán vodka, Gyere Vissza Lazac, a neve még bosszantóbb, mint a makacs utóíze.

 

A konzol feletti képernyőn a ptyicskák várják, mindnyájan bolyhos szövetben. Amikor felemeli a távirányítót, magas, éles járomcsontjuk hullámzani kezd a szeme mögötti térben. A fiatalemberek, akik kivétel nélkül mind hátulról hatolnak beléjük, fekete bőrkesztyűt viselnek. A szláv arcok nemkívánatos gyerekkori emléktöredékeket idéznek fel: egy fekete csatorna bűzét; az acél csengését egy ringó vonat alatt; egy fagyos parkra néző lakás magas, repedezett mennyezetét.

A buzgón párosodó oroszokat huszonnyolc periférikus kép keretezi; alakokat pillant meg, akiket egy ázsiai komp füstkormos járműfedélzetéről cipelnek ki.

Kinyit még egy apró üveget.

Most a ptyicskák, akik feje úgy jár fel-le, akár a jól olajozott gép, lenyelik arrogáns, önző fiújukat. A kameraszög a szovjet szocreál filmipar lelkesedését idézi.

A futár tekintete az időjárás-jelentésre vándorol. Alacsony nyomású front halad át Kansas felett. Mellette egy kísértetiesen nyugodt iszlám csatorna szüntelenül Isten nevét ismételgeti fraktálalapú kalligráfiával.

Issza a vodkát.

Nézi a tévét.

 

Éjfél után a Liverpool és a Florencia kereszteződésénél egy fehér Lada hátsó üléséről bámul ki a Zona Rosára, frissen borotvált állát egy svájci nanopórusos légzőkészülék dörzsöli.

Minden elhaladó arcon maszk, a szájakat és orrlyukakat szűrők takarják. A halottak napja tiszteletére egyeseké vigyorgó cukorkoponya gyöngydíszes állkapcsára hasonlít. A maszkok akármilyen formát öltenek is, a gyártók mind ugyanazt a bizonytalan, de vigasztalónak is értelmezhető megállapítást teszik velük a viroidokról.

A futár abban bízott, hogy elmenekül az egyformaság elől, netalántán felfedez valami szépet vagy futó érdekességet, de nincs itt más, csak a maszkos arcok, a saját félelme, a fények.

Egy özönvíz előtti amerikai autó kanyarodik be az Avenida Chapultepec felől, szinte vánszorog, a lógó lökhárító alól szén-monoxid-löketeket ereget. Az egészet poros kólaszínű gyantaréteg és tükörszilánkok garmadája borítja, csak a szélvédőt nem. Az fekete és fényes, átlátszatlan, akár egy tintapaca, és a járőrkopter halálos gondoláját juttatja eszébe. Ez a karneváli kísértet, ez a Cadillac, ez az olajzabáló ócskaság a koszos, kísérteties ezüstmozaik köntösével félelmet ébreszt benne, megfoghatatlan, értelmetlen, de abszolút meggyőző rettegést. Miért engedik, hogy a mocskával tovább szennyezze a már így is elviselhetetlen levegőt? Ki ül benne a fekete szélvédő mögött?

Reszketve figyeli, ahogy a jármű elhalad.

– Az a kocsi… – Önkéntelenül előredől, kénytelen a sofőr széles barna nyakához beszélni, akinek terjedelmes fülcimpájáról valamiért a tévéshopban látott repró kerámiák jutnak eszébe.

– El coche – mondja a taxis. Nem visel maszkot, és megfordulva mintha most először venné észre a futárt. A futár látja, hogy a tükrös Cadillacen egyszer, kurtán vörösen megvillan egy éjszakai klub lézere, majd a járgány eltűnik.

A taxis csak bámul rá.

A futár megkéri, hogy vigye vissza a hotelhoz.

 

Fémzajos álomból ébred: egy európai reptér boltíves csarnokai, távoli figurák az indulás néma rituáléjában.

Sötétség. A klímaberendezés sziszegése.

A pamut ágynemű tapintása. A telefonja a párna alatt. A forgalom zaját a gázzal töltött ablaküvegek tompítják. Elszivárgott a testéből az összes feszültség, a pánik. Eszébe jut az átriumi bár. Zene. Arcok.

Tudatára ébred egyfajta belső egyensúlynak, ritka nyugalomnak. Ő csak ezt a békét ismeri.

És igen, a szemüveg itt van, bedugva a telefonja mellé. Kihúzza, kihajtja a szárát. A bizsergő izgalomba bűntudat vegyül, ami valamiképp Prága óta kíséri.

Majdnem egy évtizede szereti már a nőt, noha nem így gondol rá. De nem vett másik szoftvert, és a fekete műanyag keret fényét vesztette. A kazetta címkéje már olvashatatlan, elkopott az ő érintésétől rengeteg éjszakán, rengeteg ehhez hasonló szobában.

Már régóta jobban szereti, ha a nő csendben van. A sárguló füldugókat már nem is illeszti be. Megtanult beszélni hozzá, suttogni neki, miközben átpörgeti a lassú részeket, fel a holdfényes, sziklás domboldalra, ami se nem Hollywood, se nem Rio, hanem a kettő lágyított, digitális elegye.

A nő mindig ott vár rá a kanyonban álló fehér házban. A gyertyák. A bor. Makulátlan matt fehér bőrén a gyöngyös ruha, feszes combján a fekete gyöngyök simák és hűsek, akár egy kígyó hasa.

Messze-távol, a pamuttakaró alatt megmozdul a futár keze.

Később, ahogy egy másféle textúrájú álom felé sodródik, a párnája alatt megcsörren a telefon, halkan és csak egyszer.

– Igen?

– A foglalása San Franciscóba megerősítve – mondja valaki, vagy nő, vagy gép. A futár megnyom egy billentyűt, hogy rögzítse a járat számát, és elköszön. A sötétítőfüggöny mellett erőtlen fény szűrődik be, lehunyja a szemét.

Átöleli a nő fehér karja. Örökkévaló szőkesége.

A futár elalszik.

 

A Kiadó engedélyével.