Főkép

Fülszöveg:

Magányos nő kutyával és holddal - ezt a címet adja képének Alan Hunter, aki a huszonéves Emmát lopva lefényképezi egy zord skóciai szigeten. A magyar rendőrnő és a skót fotós hamar megtalálja a közös hangot, mégis tíz év telik el, mire ismét találkoznak. Emma főnöke parancsára a magyar rendőrség képviseletében vesz részt egy londoni bűnmegelőzési konferencián, de amint Alan meghívja magához, tüstént otthagy mindent, és Edinburgh-ba indul. A nőt a fotós gyertyafényes vacsorával várja, ám egy váratlan telefonhívás elszólítja, és Emma magára marad a tengerparti nyaralóban. S hiába várja Alant vissza.

 

Az örökké szitáló esőben, az ólmosan szürke novemberi ég alatt Emma maga ered a férfi nyomába. A Londonból még idillinek ígérkező utazás hamarosan rémálomba fordul: egy felkapaszkodott üzletasszony, a civil életben a helyét kereső visszavonult sportsztár, kétes alakok, lecsúszott egzisztenciák, megkeseredett és jobb sorsra érdemes emberek kusza viszonyai, sötét üzelmei labirintusában kell Emmának boldogulnia. A tét pedig már nemcsak az, hogy megtalálja a férfit, akitől zsákutcába futott élete fordulatát reméli, hanem hogy ő maga életben maradjon.

 

A Pacskovszky fivérek bemutatkozó regénye rózsaszín felhős romantikus történetként indul, ám a komor hangulat, a baljós előjelek, a szereplők rejtett szennyes szándékai hamar kizökkentik az olvasót a komfortzónájából. A krimi, noir és thriller elemek alkalmazásával a regény igazi műfaji bravúr, hiánypótló a hazai szórakoztató irodalomban.

 

Részlet a könyvből:

1.

Skócia, Inch Kenneth, augusztus 17., kedd

 

Hullámos szőke haj, sötét, szív alakúra rúzsozott ajkak – a húszéves Unity Mitford úgy pózolt a fekete-fehér fotón, mint egy némafilmszínésznő. Emma enyhe fintorral az arcán állt a kép előtt: a fiatal nő pillantásából sugárzó arisztokratikus fölényesség ellenszenvet keltett benne. Közelebb hajolt, hogy dacosan farkasszemet nézzen vele, de amikor a szeme már csak centikre volt a nő szemétől, a fotón mintha csúfondáros fény villant volna Unity Mitford tekintetében. Emma összerezzent. Képtelenség volt az egész, ostoba vízió, mégis egészen felzaklatta. Zavartan igazította meg mellén a Canon EOS fényképezőgépet, és rebbent a következő fotóhoz. Rayt hiába kereste a szemével. Most tűnt csak fel neki, hogy egyedül maradt a folyosón: idegenvezetőjük érces hangja már a szomszéd teremből szűrődött át. Emma fázósan megborzongott. A Mitford-ház nyirkos hidegével és erőteljes kőszagával kriptákra emlékeztette.

A következő fényképen Unity Mitford a nővére, Diana mellett állt, aki hozzá hasonlóan náci karlendítésre suhintotta a karját. A két nő arcáról sugárzó elszántság nem hagyott kétséget afelől, hogy a nácik iránt tanúsított rokonszenv nem pusztán ártatlan póz volt a részükről. Emma megpróbálta felidézni magában, mit hadart Ray Mitfordékról reggel a clachandhui szálloda éttermében. Tüntetőleg csak fél füllel figyelt rá, mert előtte megint összezördültek; Rayt bosszantotta, hogy annyi időt elszöszmötölt a tükör előtt, és megint sietve kell bekapniuk a reggelit, ha nem akarják lekésni a hajót. Emma igazság szerint csöppet sem bánta volna, ha lemaradnak róla, és végre lazítanak egy kicsit. Lassan már egy hete járták az egymástól nem sokban különböző skót szigeteket, de Ray képtelen volt elengedni magát, még mindig olyan csökönyösen tartotta magát napi terveihez, mint a turistalátványosságokat lóhalálában kipipáló japán turisták.

Sóhajtva kibámult az egyik ablakon. Ray mintha azt mesélte volna reggel, hogy a fiatal nő öngyilkosságot kísérelt meg az 1930-as évek végén. Főbe lőtte magát, és annak ellenére életben maradt, hogy az orvosok úgy ítélték meg, túl kockázatos volna kioperálni a fejéből a golyót.

A szomszédos teremben megemelte a hangját az idegenvezetőjük:

– A hat Mitford lány – itt láthatnak róluk egy közös fotót – élénken érdeklődött a politika iránt. De míg Jessica felnőttkorában keményvonalas kommunista nézeteket vallott, addig Unityról joggal írta a brit titkosszolgálat, hogy a „náciknál is nácibb”. 1934 körül Németországba költözött, és úgy lenyűgözte a nürnbergi pártnapok parádéja, hogy nem nyugodott, amíg személyesen meg nem ismerkedett a Führerrel. Ha hinni lehet a családi legendának, Unity előre figyelmeztette a családtagjait, hogy habozás nélkül végez magával, ha a Harmadik Birodalom háborúba keveredik Nagy-Britanniával. Hangzatos szavak, és a rokonaihoz hasonlóan talán önök sem hitték volna, hogy beváltja az ígéretét… A müncheni Angolkertben lőtte főbe magát a hadüzenet napján. Azzal a pisztollyal, amit Hitler ajándékozott neki, hogy szükség esetén meg tudja védeni magát. De a sors nem volt kegyes hozzá: kénytelen volt megérni a háború pusztítását és Hitler bukását. Mitfordék az eset után költöztek a szigetre. Unity a vallásba menekült. Itt élt megnyomorodva haláláig. Harminchárom éves korában hunyt el. Mindjárt megtekinthetik a szobáját, ahol valaha a kandalló mellett szokott üldögélni. Kérem, kövessenek…

Emma bőrén ismét borzongás futott végig. Kilenc év múlva ő is harminchárom éves lesz…

A zsibongó turistacsoport továbbvonult. Nem indult azonnal utánuk, még mindig a kertbe bámulva eljátszott a gondolattal, hogy itt él egy ólomdarabbal a fejében. Percről percre változó fények ott, ahol a tenger és az ég összeér, felcsapódó, a vöröslő szirtfal felett szétporzó hullámok, legelésző birkák. Világvégi táj, ahol egymásba olvad a szűnni nem akaró széllel dulakodó víz és az ég. A fejében vágyak és emlékek kergetnék egymást, de a végén rendre az ólomgolyónak ütköznének.

A ház előtt egy nagydarab alak tűnt fel. Az a potrohos, sörtehajú férfi, aki idefelé jövet olyan erővel markolászta felesége sovány fenekét a kis motoros hajó korlátjánál, hogy az asszony arca fájdalmas grimaszba rándult. A férfi hasa kibuggyant a pólója alól, ahogy most hátulról odalopózott egy birkához, és a csínyén már jó előre nevetve meghúzta a farkát. Az állat riadtan ugrott odébb. A jószág oldalára zöld festékkel a THINK GREEN feliratot mázolták, hogy így próbálják jobb belátásra bírni a magukról könnyen megfeledkező, szemetelő turistákat. Emma a fényképezőgépéhez kapott, de meggondolta magát. Egy sirályt kezdett el figyelni, amely idegesen csapott le a kuka mellett felgyülemlett hulladékra. A lány tekintete továbbsiklott arra az elmosódó vonalra, ahol a csapzott felhőkkel fodrozódó ég a tengerbe hanyatlott. Ha hiányozna Raynek, akkor már visszajött volna érte.

A csendbe ekkor robajlott bele a dörrenés. Ijedten pördült meg. Az első pillanatban nem is tudatosult benne, hogy fegyver sült el. Aztán meghallotta a velőtrázó sikolyokat és a házban visszhangzó lármát. Szíve a torkában lüktetett. A lépcsőfokokon léptek dobogtak. – Ray? – Rohanni kezdett a lépcső felé.

Testeknek ütközött. Egy emelettel lejjebb megtorpant. Egy szemvillanásra látta a földön heverő alakot. Összerezzent, kis híján felsikoltott, amikor valaki szorosan átölelte hátulról.

– Emma, hová tűntél?!… – hallotta Ray rekedt hangját.

Emma most már felismerte a sarokban összecsuklott nőt. Merev mosollyal bámult az ablak felé, jobb szeme rángatózott. Ősz haján sűrű, majdhogynem fekete vér csorgott. Jobb tenyere mellett kopott, régi típusú pisztoly hevert a kövön. Az asszony is velük utazott a hajón; végig maga elé révedt, arcán túlvilági mosollyal gubbasztott citromsárga anorákjában a fedélzeten. Emma mindvégig nem tudta eldönteni magában, hogy ingerlően fensőbbséges mosolya tolakodó boldogság jele-e, vagy inkább a tébolyé. Lopva még le is fotózta.

– Hátrébb! Hagyják el a helyiséget!

A két biztonsági őrt arrogánssá tette hirtelen támadt fontosságuk. A lépcső irányába lökdösték a látogatókat.

Ray kifelé vonszolta Emmát. A haldokló anorákos nő szeme ismét megrándult – mintha egyenesen őrá nézett volna.

 

A napot eltakarták az égen rohanó felhők, a szél metszően hideg lett. Még behúzódniuk sem volt hová itt a ház előtt – sík, füves térség nyúlt el egészen a meredek szirtfalig. Emma körül ott álltak a többiek is a hajóról, úgy tizenöten, férfiak, nők vegyesen. Csak a sokkot kapott terhes nő maradhatott odabent a férjével, meg az a két rozsdavörös hajú huszonéves fiú, akik folyton kézen fogva sétálgattak, és arcukat annyi szeplő borította, mintha valaki kávét prüszkölt volna rájuk. Ők voltak legközelebb a nőhöz, amikor a lövés eldördült, és a rendőrök még mindig őket faggatták, hátha láttak valamit, ami megingatja az öngyilkosság gyanúját. Nemrég érkeztek motorcsónakkal Isle of Mullról. A távolból már a mentőhelikopter hangját is hallani lehetett.

Emma végigjártatta tekintetét az arcokon. Megrendültség és izgatottság látszott rajtuk. Rayén inkább az utóbbi.

– Bizonyára elmeháborodott, és követni akarta Unity Mitford példáját – találgatott. Kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a közelükben leereszkedő mentőhelikopter zúgását. Tétován Emmára nézett, talán helyeslést várva tőle. – Mit gondolsz, minket is kihallgatnak?

Emma úgy érezte magát, mintha kívül került volna az időn. Fülében még mindig a fegyver éktelen dörrenése visszhangzott. Képtelen volt kiverni a fejéből a haldokló nő pillantását. Miféle be nem gyógyult sebek és romboló energiák vihetnek rá valakit arra, hogy megpróbálja kioltani az életét?

A rotor szele meglebbentette a haját. Csatot tűzött bele, bár tudta, hogy Ray így túl kislányosnak találja. A társaság meredten bámulta a fűbe ereszkedő mentőhelikoptert. A fal tövében kushadó fekete-vörös foltos öreg juhászkutya feltápászkodott, és sértetten elsántikált a parti sziklák közé. A vízhatlan piros öltözéket viselő mentősök az épület felé siettek.

Ray észrevette, hogy Emma fázósan dörzsölgeti a karját.

– Hozzak egy teát? Ha gondolod, megkérdezem, hátha beengednek a földszintre.

Emmát meglepte a figyelmesség. Különösen azok után, hogy Ray előző nap ingerülten legorombította, amiért túl lengén öltözött, mintha a Londonban töltött három év után sem lenne tisztában a brit időjárás szeszélyeivel.

– Köszönöm, az most jólesne.

Ray bólintott. Bár leplezni próbálta, láthatólag feldobta a nem várt tragikus esemény. Még az sem zavarta, hogy a napi tervének minden jel szerint búcsút mondhatott.

Emma követte a tekintetével. Ray mindkét kezét a farmerja farzsebébe dugva ballagott a bejáratnál posztoló biztonsági őrök felé. Lefogyott, mióta átköltöztek Magyarországról Angliába, de ez a karcsúság nem is állt olyan rosszul neki. A lépteiben azonban volt valami esetlenség. Talán mert hiúságból nem hajlandó viselni a szemüvegét, és rövidlátása mégsem javult annyit, mint állítja?

– Maga… német? – szólalt meg Emma mellett egy körszakállas férfi.

Emma végigmérte, majd kissé zavart, félszeg mosollyal, de a hangjában éllel válaszolt.

– Miből gondolja? Csak nem olyan az akcentusom, mint egy németnek?

– Úgy érezte, nem is az ő hangja tör elő a torkán.

– Sportos az alakja. Mint a fekete-erdő-vidéki német lányoké…

Emma a társalgás mellett döntött. Félt a gondolataitól. – Magyar vagyok – árulta el.

– Áh… Tudja, vannak, akik virágot hoznak ide. Vagy azért, mert a fasisztát tisztelik Unityben, aki a Führerrel hetyegett, vagy azért, mert az angolt, aki főbe lőtte magát. Maguk magyarok, úgy tudom, a németek oldalán álltak…

– Én akkor még nem is éltem – válaszolta Emma kissé sértetten. Már megbánta, hogy szóba elegyedett a férfival; alig szabadkozva otthagyta, és az épület felé indult.

A bejáraton ekkor lépett ki a két vörös hajú fiatalember. Sápadtak voltak, és most is egymás kezét fogták. A rendőrök egy fél órán belül végeznek, utána feltehetőleg visszaengednek mindenkit a házba, újságolták el a fiúk a várakozó csoport tagjainak. A hajó indulásáig lesz még csaknem egy órájuk körülnézni.

Emma a tenger felé kanyarodott. Émelygett. Rayről szinte meg is feledkezett. Orrát megcsapta a víz jódos illata. A magányosan álló Mitford-ház mögött, a zöldellő hegy felett már látszott a hold. Mintha egy halványfehér luftballon lebegett volna az égen. Miért nem akkor lőtte főbe magát az anorákos nő, amikor egyedül volt? El is rejtőzhetett volna a szigeten… Belerúgott egy üres, fekete Belhaven Best-es sörösdobozba. Összerándult a gyomra. Megállt, mélyeket lélegzett. Most vette csak észre, hogy néhány kelta síremlék előtt áll. Alatta halottak nyugszanak, akikről semmit sem tud. E pillanatban nem is értette, hogy mit keres itt. Megérintette a köveket. Körmével belekapart zuzmós felszínükbe. Zuzmó… Moszat és gomba szimbiózisa… Vajon lehetnek gyerekei az öngyilkos nőnek? Nem tudott ellenállni a kísértésnek: megkereste fényképezőgépében a róla készített képet. Rögtön a hajó árbocán ücsörgő sirály után kapta le… Kinagyította a nő arcát. A tekintetét vizsgálgatta. Révedezve néz a sziget felé? A semmibe? Valami csillogott az asszony arcán. Még jobban kinagyította a képet. Könnycsepp? Vagy csak a fény játéka volna? Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kitörölje a fotót, de valami megmagyarázhatatlan erő visszatartotta.

Megbotlott egy kőben, kis híján egyensúlyát vesztette. Ray keresni fogja… Ray újabban nem mindig jön egyenesen haza az iskolából, ahol lassan már egy éve napközis nevelőként dolgozik. Minden alkalommal azt bizonygatja, hogy az apja sírjánál járt, aki pár hónapja halt meg. De Ray és az apja viszonya soha nem volt felhőtlen. Lelkifurdalása volna? Vagy titkol valamit? Egy másik nőt, aki elnézőbb hozzá, mint ő? Amikor megismerkedtek Budapesten, még imponálóan magabiztos és eleven volt. Most meg szüntelenül a sértettségébe ütközik. Igazság szerint türelmetlen lett vele szemben. És saját magával szemben is. Hiába huszonnégy éves, sokszor úgy viselkedik Rayjel, mint azok a harmincas éveik közepén járó férjezetlen nők, akiken kezd eluralkodni a pánik.

A szél zajától nem hallotta a fényképezőgép kattanását. Amikor észrevette a felé közeledő alakot, a férfi már csak pár lépésre volt tőle. Sudár termetű volt, fehér pólót és ugyanúgy cseresznyepiros széldzsekit viselt, mint ő. Teleobjektíves fényképezőgépe szíját a csuklójára tekerte.

– Magányos nő kutyával és holddal – mondta.

Emma értetlenül nézett rá, majd zavarában a holdra bámult.

– Itt a hegy tövében sátorozok már három napja – folytatta a férfi. A hangja kellemesen mély és dallamos volt, élesen csillogó zöld szeme valósággal mosolygott. – Nem messze a kápolnától. Különösek itt a fények, de napok óta hiába próbálom megragadni őket. Bevallom, most, magáról készítettem az első valamirevaló fotót. Csak akkor sütöm el a gépet, ha úgy érzem, hogy valami megismételhetetlent kaphatok lencsevégre.

– Valóban? – Emma úgy saccolta, a férfi harmincéves lehet. Vagy egykét évvel fiatalabb. Tekintete a fényképezőgépére siklott: méregdrága Hasselblad.

– Ahogy állt itt az imént, feje felett a holddal, a háttérben azzal a sánta juhászkutyával, elemi erővel sugárzott magából a magány. Ugye, nem haragszik, hogy ezt mondom?

Emma ösztönösen nemmel akart felelni, de érezte, hogy a megjegyzés mély sebet ütött benne. Megkereste tekintetével az öreg juhászkutyát. A meredély szélén állt, a vijjogó sirályokat bámulta. Vörös foltos szőrébe bele-belekapott a szél. A lányt egy pillanatra leplezett düh fogta el a férfi iránt.

– Miért nem az… ö-ö-ön… öngyilkost fényképezte le inkább?

Csaknem belesült a mondatba. Olyan váratlanul tört rá a dadogása, hogy nem sikerült köhögéssel vagy más módon lepleznie. Csak remélni tudta, hogy nem vörösödött el túlságosan, és hogy sikerült elhitetnie, mindez csupán egy külföldi lány hadakozása az angol nyelvvel. A férfi mindjárt megkérdezi tőle, honnan jött – mindig ez az első vagy a második kérdés, amit nekiszegeznek. Mintha akarva-akaratlanul erősíteni igyekeznének benne az érzést, hogy betolakodó itt. A hajszálai tövébe apró izzadságcseppek gyűltek. Összeszedte magát. Lassan formálta a szavakat.

– Nem hallotta a lövést? Az imént főbe lőtte magát egy…

– Igen, láttam a távolból a mentőhelikoptert. Remélem, nem gondolja rólam, hogy érzéketlen vagyok. Egyedül van itt?

– Az imént azt mondta, magányosnak látott…

– A magány még erősebben érződik valaki más oldalán – jegyezte meg a férfi. – És azt hiszem, maga sem egyedül jött ide. – Mosolyogva kezet nyújtott: – Alan Hunter.

A kézfogása férfiasan erőteljes volt. Emma kissé félve árulta el neki a saját nevét. Ódivatúnak találta, mint egy gombos cipőt.

– És maga? – bökött a férfi Emma Canonjára. – Készített pár képet az öngyilkosról?

– Csak magamról. Egyet, még reggel. Magányos nő… álmosan…

Emma jólesően nyugtázta, hogy Alan mosolyog. Egy ideje igyekezett csínján bánni a humorosnak szánt megjegyzésekkel, mert a britek többségének nem esett le, hogy nem beszél komolyan. Sokszor még Raynek sem.

Motorzúgás hallatszott – az épület mellől a levegőbe emelkedett a helikopter, majd egyre kisebb ponttá zsugorodott a tenger felett. Emma utánabámult, míg a gép bele nem veszett az ég hamujába.

– Én még soha nem fotóztam le magam. Talán félnék szembenézni az arcommal – mondta Alan titokzatoskodva.

– Én ki nem hagynám.

A férfi csillogó szemmel vizslatta.

– Látta a Füst című filmet? Van benne egy férfi, aki mindennap készít egy fotót az utca egy bizonyos pontjáról.

– Igen! Ez adta az ötletet, hogy… Minden reggel lefényképezem magam. Már több mint egy éve. Próbálja ki maga is, ha nem fél az igazságtól. Remek önismereti terápia.

A férfi mosolyogva bólintott. Szeme a közeledő Rayre villant, és egy pillanatra mintha felhő árnyékolta volna be az arcát. Aztán visszafordult.

– Aggódik az idő múlása miatt? Nem túl fiatal még ehhez? – Mélyen Emma szemébe nézett, majd szinte minden átmenet nélkül megkérdezte: – Londonban laknak?

– East Hamben. De csak pár hónapja. Rémes környék. Előtte Romfordban laktunk. Csúszunk lefelé.

– Lehet, hogy magának valahol máshol a helye.

Emma elhúzta a száját.

– Igen, lehet, hogy inkább Acapulcót kellene bevennem…

Meglepődött magán, amiért képes a halál árnyékában viccelődni. A férfi kacagása cseppet sem volt kellemetlen, benne mégis felemás érzéseket keltett. Talán azért is, mert Rayt rég nem hallotta már ilyen önfeledten nevetni.

– Maga skót? – nézett újra a férfira.

– Igen. Edinburgh-ban élek.

– Én nem tudnék olyan helyen élni, ahol csak sziklák vannak – pillantott körbe.

– Akkor marad a Hyde Park.

A sírok között Ray botladozó alakja bukkant fel. Kezében műanyag bögrét szorongatott, arcáról sugárzott az ingerültség.

– Ha Ray is úgy akarja. De tudja, nemigen akar elvenni. Volt már egy rövid, balul sikerült házassága, és fél az újabb kudarctól.

– Pedig, azt hiszem, megérné a kockázatot. Mondták már magának, hogy páratlanul tiszta a tekintete? Még nem láttam senkit, aki ilyen nyílt kíváncsisággal hallgatja a másikat…

Emma zavartan állt. Nem a bóktól – azt már hallotta mástól is –, hanem mert elöntötte a szégyen, hogy egy idegennek vallja meg azt, amit Rayjel volna ideje tisztázniuk. De volt ebben valami jólesően izgató is. Ray ekkor ért oda hozzájuk. Gyanakvóan sandított Alanre.

– Tessék, én már megittam a felét – mondta Emmának. – Így, hogy egy nagy bögrét kértem, olcsóbb volt.

 

A Kiadó engedélyével.