Főkép

Magyarul az első Neil Gaiman kötet a Tükör és füst volt, az első novellaválogatása, pályája egyik legjobbja. Akkor még nem álmodozhattunk arról, hogy a Sandman képregényei is megjelennek magyarul (most meg arról nem, hogy valaki folytatja a kiadásukat), de nyilvánvaló volt, hogy Gaiman a legcoolabb, legizgalmasabb fantasy szerző a világon. Azóta szinte minden könyve megjelent magyarul, belőle pedig sztárszerző lett, tömegek kedvence, ami még mindig meglep, ismerve emberünk különös fantáziavilágát.

 

Csakhogy Gaiman öregszik. És hogy ezt vállalja is, amint a Felkavaró tartalom számos írása bizonyítja, roppant szimpatikus húzás a részéről. Sokat foglalkozik ezzel, meg a halállal, de volt-e ez nála valaha is máshogy? Aligha meglepő, ahogy bizonyos értelemben semmi más sem az ebben a kötetben, kivéve egynémely ötletét, de Gaimant pont azért szerettük meg, mert annyi meglepő ötlete volt. S van is még mindig.

 

De néha azt érzem, s nem most először, hogy az ötleteibe úgy bele van szeretve, hogy akkor sem engedi el őket, ha a belőlük kreált történet nem olyan jó. Már a második novelláskötetében (Törékeny holmik) is volt ilyen, és itt is. Szimpla blöffök, semmi több. Ám a kötet zöme nem ilyen. Van, amit nem értek, ami nem mond nekem semmit, meg amivel nem tudok mit kezdeni. Különösen a verseivel nem, melyek közül csak egyben van rím, és persze nem a rímtől vers a vers, de magyarul ezek nem működnek, csak angolul, a szerző felolvasásában van meg a varázsuk. Viszont sok novelláját épp a költőisége miatt szeretem.

 

Ahogy a két korábbi novellagyűjteménynél megszokhattuk, most is van itt minden, mi szem-szájnak ingere vagy undora, kinek hogy. Aligha létezik élő ember, akinek mindegyik írás tetszik - kinek a horror, kinek a fantasy vagy sci-fi, kinek meg az, amiben a képzeletbeli csupán fűszer és a java szépirodalom.

 

A legjobban talán a „Mesenaptár” tetszett, 12 egyperces füzére, mind-mind más és más, az egyiken hangosan nevettem, a másiktól a torkom is elszorult, a harmadiktól a hátam borsódzott. De így egyben ott vannak Gaiman legjobb művei között. Igen szórakoztatónak találtam a Sherlock Holmes sztorit (A halál és a méz esete) és a Doctor Who (Ki vagy, Doki?) epizódot (Semmi óra), újra lenyűgözött a már korábban, másutt magyarul is megjelent „Az igazság egy barlang a fekete hegyen” komorsága; meghatott az „Aki elfelejtette Ray Bradburyt”, melyet az azóta elhunyt íróóriás 91. születésnapjára írt Neil. Tetszett a Csipkerózsika mese sajátosan gaimani feldolgozása (Az alvó és az orsó), s még inkább tetszett a kötetet záró „Fekete kutya”, melyben régi jó ismerősünket üdvözölhetjük ismét, Árnyékot, az Amerikai istenek főhősét, aki a vidéki Anglia kietlen tájain járva kerül újra bajba. És így tovább.

 

Szeretem Gaiman gazdag fantáziáját, és elnézőbb vagyok vele a kelleténél, ha blöfföl is, mert így is nagyon sokat ad. Meglehet, forradalmi dolgokat már nem alkot a képzelet irodalmában, s bár nem tudnám megmondani, van-e az újabb szerzők között, aki igen, abban biztos vagyok, hogy a Felkavaró tartalom egyik-másik pillanatára Neil két nagy mestere, Bradbury és Terry Prachett is elégedetten csettint, odaát, ahova az efféle káprázatos írók kerülnek, ha utoléri őket a végzetük.