Főkép

A norvég Arcturus a metal legegyedibb hangzású, a fémzenétől távoli külső hatásokat sem megvető formációinak egyik vezető alakja - szerintem. Megalakulása és kivételes zenei útjára indulása egy death metal trió és néhány, páratlan adottságokkal rendelkező black metal zenész összeállásának köszönhető. Ami pedig ezután következett, az maga a csoda...

 

1991 leginkább a Fekete Album miatt emlékezetes a fémszívűek számára, ám ekkorra tehető egy utánozhatatlan és művészi tekintetben utolérhetetlen, jobb híján avantgárd metal címkével illetett banda megszületése is. A death metalban utazó Mortem tagjai (Sverd - gitáros, Marius Vold - énekes és Hellhammer - dobos, aki a norvég black metal egyik leghatalmasabbja, a Mayhem alapembere is) életre hívták ugyanis az Arcturust. A Mortem és az Arcturus egy ideig párhuzamosan futott, ugyanazzal a tagsággal, ami már önmagában is különlegesség.

 

A két csapat muzikális koncepciója viszont merőben eltérő volt. A Mortem fejletépős, kíméletlen halálfém pusztításával szemben az Arcturus zenéje a kevés black metalos jelleg mellett kifinomultabb, karakteresebb, változatosabb tempójú, gazdagon hangszerelt, jóval rétegzettebb volt - már a kezdetekkor is. Sverd a zenekar vezetőjeként felel a hangzás és a dalszerkezetek kialakításáért, melyben nagy teret kapnak a már-már festői, horrorisztikus, borzongató billentyűsök, amit a gitárt elhagyó főnök komolyzenék iránti vonzalmával lehet magyarázni. A hathúros kissé háttérbe szorul, de a sajátos, nyers sounddal felruházott hangszer szépen kidolgozott, fület gyönyörködtető szólói így is hangsúlyosak. Hellhammer a black metalos csépelés mérséklésével egy időben színesebb, hömpölygő alapot nyújt dobolásával, amelyhez jól párosulnak a basszustémák.

 

Az Arcturus hamarosan túlnőtt a földbe állított „anyazenekaron”, fontosabb szerepet töltött be a zenészek életében, akik elszántan fáradoztak az együttes fejlesztésén. Ennek érdekében egy kislemez és kétévnyi közös munka után megváltak Mariustól, és 1993-ban az akkor mindössze 17 esztendős Garm (Kristoffer Rygg) került a mikrofon mögé, aki az idő tájt indította be a szintén egyedülálló Ulvert, és az egyik legkiemelkedőbb frontemberré vált a skandináv színtéren. A brigád elkészített vele egy EP-t. A megszaporodott egyéb zenekari teendők (Ulver, Mayhem, Emperor, Borknagar, stb.) miatt csak 1996-ban jelent meg az első teljes album, az Aspera Hiems Symfonia. A debüt anyagon már a zenekar nem sokkal később megszilárdult kemény magja játszott: Hellhammer és Sverd mellett Skoll basszusgitáros, kiegészülve ötödikként Carl August Tidemann gitárossal.

 

A gyors folytatás 1997-ben érkezett. A La Masquerade Infernale sokak számára a zenekar legjobb alkotása. Kiforrottabb, alaposabban megkomponált lett elődjénél, a tagok játéka összecsiszoltabb, magabiztosabb formát mutatott. Ekkor véglegesedett az új bárdista, Knut Magne Valle pozíciója a bandában. Garm teljesítményére nehezen lehetett szavakat találni, a rémisztő károgást éteri éneke, izgalmas dallamai ellensúlyozták. Sverd nagyszerűen állította össze a minden érzéket megbolygató billentyűtémákat és a teljes hangszerelést. Továbbá a dalok ritmusa dinamikusabb lett, mint a korábbi anyagoké, ami csak előnyére vált az összképnek.

 

Az 1999-es Disguised Masters a többség szemében „merénylet” a banda munkássága ellen. Ezért egyébként az elektronikus zenékbe mindinkább belemerülő Garm volt a felelős. Az első két korong dalai mellett új anyag is helyet kapott a lemezen, alaposan „gépesített” tálalásban. A későbbiekben viszont Garm ezen kifogásolható szenvedélye kifejezetten a csapat előnyére vált.

 

Ezt igazolta a megint csak hosszú szünet után, 2002-ben érkezett The Sham Mirrors, ami személyes kedvencem a bandától. A „Kinetic” című szerzemény vezérdallama és elborult effektekkel operáló átvezetése páratlan élményt nyújt. A megszólalást tovább erősíti a sverdi billentyűtengerben hempergő, vaskos gitársound, a kissé furcsa, továbbra is – egyébként minden Arcturus-kiadványon – némi demós feelinget hordozó dobhangzás és a diszkréten alapozó basszus. Egyébként megint Garmot illeti a legnagyobb dicséret: olyan szintre fejlesztette énekesi és előadói attitűdjét, hogy az már csaknem felülmúlhatatlan. A legzordabb kompozícióban, a „Radical Cut”-ban pedig az Emperor – egy másik black metal pionír – karcos hangú főnöke, az egyben remek dalnok és sokoldalú dalszerző Ihsahn ragadta magához a mikrofont.

 

2005-ben „trónfosztás” következett, ugyanis a további zenekaraira összpontosító – és azokban is kiemelkedőt produkáló – Garm helyét a La Masquerade…-en feltűnt Simen Hestnæs alias ICS Vortex vette át. Ő énekelte fel az ebben az évben megjelent Sideshow Symphonies témáit. Olyat művelt, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt: felülmúlta elődjét, mind sokoldalúságban, mind szuggesszió tekintetében. Énekdallamai a lélek legmélyére hatolnak, lenyűgöző élményt nyújtanak a hallgatónak.

 

Az Arcturus 2006-ban végre valahára kiadta első és eddig egyetlen koncert CD/DVD-jét, amelynek anyagát otthonukban, Oslóban rögzítették. A zenéjük monumentalitásához képest különösen apró színpadon zajlott az előadás, ami mégsem vont le a produkció varázsából, sőt…

 

A következő évtől (egy évvel azelőtt, hogy megismertem a zenéjüket) a csapat határozatlan időre beszüntette működését. A szünetben Hellhammer és Vortex volt igazán aktív, ami a zenélést illeti. A dobos a Mayhem mellett több saját projektjét működtette, egy darabig a Dimmu Borgirral is együtt dolgozott, ahogy a dalnok/basszer is, aki emellett a Borknagarnak is stabil alakja.

 

Az együttes 2015-ös lemezéről egy következő cikkben lesz szó.