Főkép

Mit hoz az öregedés? Megnyugvást vagy megsavanyodást? Teljes visszavonultságot vagy kiegyensúlyozottabb kreativitást? Ez utóbbi lehetőség persze csak a már eleve termékeny embereknek adatik meg, mégis egy roppant szerencsés lehetősége a méltóságteljes idős korba hajlásnak. Mi számít egyáltalán idősnek? Vagy inkább ki számít annak?  A kor érzete feltehetően egy olyan lelki diszpozíció, amely erősen szubjektív és korlátlanul variálható, éppen mint a repeatív szaxofonszólamokból kinövő újabb és egyre nyakatekertebb örvények, amelynek letéteményesei Jack DeJohnette (dobok) legújabb korongján Henry Threadgill (alt szaxofon, basszus furulya) és Roscoe Mitchell (szopraninó/szoprán/ alt szaxofon, barokk furulya és „bass recorder”). Öreg, idős, fiatal muzsikusok? Egyik sem, hanem inkább érett, érző, dinamikus és képzeletben korlátlan emberek, akik Jack DeJohnette kérésére a Chicago Jazz Fesztivál keretében középiskoláig visszamenő ismeretségeiket öntötték formába egymás kompozícióira improvizálván, teljesen szabadon, az írott zene minden illúziója nélkül, mégis megírt szerkezetekre.

 

Larry Gray (nagybőgő) szólamvezetése egészen légiessé és könnyeddé teszi a muzsikát, hosszas oszcinátói légpárnára helyezik DeJohnette játékos agresszivitását. Kettőjük periodicitásérzéke egészen váratlan pillanatokban is harmonikusan töri és alakítja a zenei formákat, hogy a szabadság illúzióját teremtsék meg ritmusszekcióként. Ez lenne hát a szabad akarattal kompatibilis determinizmus, amelyben a forma meghatároz, de ha nem kedvünk ellenére követjük azt, akkor szabadon variálhatjuk? A Sztoikusok biztosan szerették volna a Jazzt.

 

Muhal Richard Abrams, zongora. Ismerik, hallották már? Minden bizonnyal sokan tartoznak a két lehetséges válasz által meghatározott csoportba, azonban az a gyermekded játékosság, amellyel zongorázni hallhatják kizárt, hogy magában hordozna két lehetséges értékítéletet. Minden egyes leütött hang reflektál és nem marad reflektálatlan. Ez a muzsika a szellem teremtő erejének zenei átirata, karmester: Jack DeJohnette.

 

 

Rejtély, hogy a budapesti koncertjüket miért törölték, ezért a projektért érdemes lenne beutazni a világot, hiszen ezen koncertfelvétel apropóján létrejött turné többi állomása még mindig megvalósulni látszik. Számomra rejtély, hogy mi történik a Művészetek Palotájában jazz vonalon, amikor a Tygran Hamasyan koncert is törlődik abban a pillanatban, amikor először meghirdetésre kerül. Persze lesz David Sanborn és Dhafer Youssef, akik szintén értéket képviselnek, de mélységek és magasságok, megint oly szubjektív fogalmakká válnak, ha éppen nincsen kéznél egy abszolút zenei mérőrúd. A Chicagoban készült korongon tátongó dimenziókkal találkozó hallgató biztosan csak egy következtetésre juthat: megöregedni sokféleképpen lehet, de talán csak így érdemes.

 

Előadó:

Jack DeJohnette – dobok

 

Közreműködők:

Muhal Richard Abrams – zongora

Larry Gray – nagybőgő

Roscoe Mitchell – alt szaxofon, basszus furulya

Henryy Threadgill – szopraninó/szoprán/ alt szaxofon, barokk furulya és `bass recorder`

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Chant (Roscoe Mitchell)

2. Jack 5 (Muhal Richard Abrams)

3. This (Roscoe Mitchell)

4. Museum of Time (Jack DeJohnette)

5. Leave Don`t Go Away (Henry Threadgill)

6. Ten Minutes (DeJohnette/Threadgill/Abrams/Mitchell/Gray)