Főkép

Bevallom, néha egy kicsit aggódom a rovat lelkéért. Hétről hétre jövök, válogatok, bevezetőt írok, és nem titok, mert bizony előfordul, hogy még hétfőn reggel sem tudom, mi lesz a keddi vers. Időnként az élet összecsap a fejem fölött, és bár nehezen állok neki, mégis örömet jelent az írás. Talán mert a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” elv arra késztet, szabaduljak meg a felgyülemlett feszültségtől, úgy, hogy kikiabálom. Lehet, hogy ezért passzolnak a versek annyira hozzám, és a mindenkori lelki világomhoz.

 

De azért érdekelne, hogy veletek mi a helyzet? Tudom, senki sem szeret hozzászólni az oldalon – kivéve, ha elírok valamit –, regisztrálni kell, ami meglehetős macera, de mondjuk a facebook oldalunkon megoszthatnátok velem, velünk, mit jelent számotokra egy-egy vers. Hogy mi volt eddig a kedvencetek, melyiket nem szerettétek. Melyik volt az, ami egy keddi napon titeket is szíven talált? Nem várok személyes történeteket, elég csupán egy költő és egy cím, de őszintén kíváncsi vagyok. Mert dacára számtalan különbözőségünknek, mégiscsak van bennünk valami közös: a rovat.

 

Dsida Jenő (1907 – 1938) erdélyi származású magyar költő. Verseire jellemzőek a derűs ritmusjátékok, ahogyan a melankolikus életérzések, a szépség és a jóság kikiáltása is. A saját szavaival: „Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban”. Fiatalkori szívbetegsége, a vesztes háború és a trianoni szerződés erősen befolyásolták művészetét. Őt tartják a részvét és a szenvedőkkel való együttérzés költőjének, aki szeretettel fordult mindenki felé.

 

Erről a versről a boldog befejezést az utolsó pillanatban előrántó közhelyes szerelmes történet jut az eszembe – javíthatatlan romantikus vagyok. Amikor mindenki tudja, hogy a két résztvevő összeillik, mi is, tudat alatt ők is, de ki tudja miért, folyton kitérnek egymás elől, észre sem véve a másik által küldött jeleket. Aztán, amikor megtörténik a nagy egymásra találás, kénytelenek felismerni, milyen sok időt vesztegettek el a hiábavaló keresgéléssel. Legalábbis jobb esetben. A rosszban ugyanis sosem jönnek rá, csak boldogtalanul kutakodnak tovább…

 

Dsida Jenő: A mérföldkövek titka

 

Fekete-fakó mese.
Két ember indult egymás felé
messziről.
Régen.

 

Vaksötét az éjszaka,
füleikben ólom siketül;
azóta
mennek.

 

Gyöngyös-hideg alagút.
Nedves kőfal tenyérre tapad.
Keresik
egymást.

 

Inuk roggyant s fájva fáj,
rekedt hangjuk, ha kiáltanak,
elgurul
tompán.

 

Némák a mérföldkövek.
Titkon, amit mindük észrevett,
kajánul
rejtik:

 

Csalódnak a vándorok.
Keresztezték egymást balgatag
útjaik
régen.