Főkép

Pontosan február huszonötödikén lesz egy éve, hogy útjára indult a verses rovat. Akik olvassák, legalábbis gyakran visszatérnek, tudják, hogy eddig nem volt olyan költő, akitől két verset is idéztünk volna. Ennek oka pedig igen egyszerű, pont az, amiért megszületett a Heti vers – hogy tágítsuk a saját ismereteinket, hogy ne ragadjunk le csupán egyetlen költőnél, hiszen a paletta széles, mondhatni végtelen, akár az űr.

 

Készséggel beismerem, hogy bár a legtöbb verset én hoztam, mégsem ismertem korábban számos költőt, így ha másnál nem is, nálam már megvalósult a kezdeti törekvés. Ám én most szakítok a hagyományokkal, legalábbis átmenetileg. Arra gondoltam ugyanis, miért ne ünnepelhetnénk az egy éves évfordulót azzal a négy költővel, akik elsőkét kopogtattak be a virtuális ajtónkon. Annak idején nem véletlen kerültek ők a sor elejére, és bár számtalan egyéb személyből választhatnék, bevallom, most is őket kedvelem a leginkább.

 

Juhász Gyula (1883 – 1937) magyar költő. Élete során többször is megkísértette az öngyilkosság gondolata, mígnem 1917-ben, miután mellbe lőtte magát, hivatalosan is elmebetegnek nyilvánították. Egész életében magányos és boldogtalan volt, betegsége és pesszimista életszemlélete megjelenik verseinek mélabús hangulatában is, bár mélyen hitt a szépségben és művészetben. Verseinek nyelve sokkal érthetőbb, reálisabb, emiatt közkedveltté vált és többször is elnyerte a Baumgarten-díjjat, sikerével azonban nem tudott mit kezdeni.

 

Gyakran mondjuk: vigyázz mit kívánsz, mert megkaphatod! Az ember a nagy akarásban nem látja a dolgok árnyoldalát, fogalma sincs arról, hogy nem minden az, aminek látszik. Aztán csak ül, és azon gondolkodik: nem is ezt akartam! Nem is erre vágytam! Csakhogy az élet rendje szerint akkor már késő. Ahogyan születést halál követ, úgy törvényszerű a csalódás és a fájdalom is, mégsem tennénk semmit másként.

 

Juhász Gyula: Csipkerózsa

 

A távol kastély rejtekében alszik,
Nem látja más, csak csöndes csillagok,
Hozzá a zaj mint boldog zene hallszik
S a föld felé mint víg bolygó ragyog.

 

Az út odáig tüskerózsa-ösvény,
Az út odáig drótsövény, balog,
Az út odáig véres, kusza örvény,
Mely holtak, roncsok árján kavarog.

 

A távol kastély küszöbén virág nyit,
Égkék, tengerkék, illata csoda,
De tövise bús szívünkbe nyilallik.

 

Ó mégis, mégis álmunk odavágyik
S ha lábunk, lelkünk elkopik is addig,
Mi elmegyünk, mind elmegyünk oda!