Főkép

Amikor Pál Tamás, az országszerte ismert spirituális segítő megkeresett bennünket azzal, hogy foglalkoznánk-e a könyvével, ami egészen más kategóriába tartozik, mint a kiadó egyéb, a szélesebb olvasóközönség által is ismert kiadványai, egyetlen percig sem haboztam, mielőtt igent mondtam. Persze tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, hiszen a spirituális téma mindig „csúszós”: vagy ellenérzéseket vált ki az emberekből, vagy hisznek benne, olykor akár túlságosan is, vagy éppenséggel elbizonytalanodnak tőle. Ám engem érdekelnek az ilyen dolgok, ráadásul hiszem, hogy a szeretetnek hatalma van, márpedig ez a könyv a szeretet hatalmáról szól. Arról, ami mindnyájunkban ott van. Arról, amitől gazdagok vagyunk. Arról, amit – bármennyire is próbálkozik – nem vehet el tőlünk senki. Mert ez bennünk van. A sejtjeinkben. Minden lélegzetvételünkben. Legfeljebb nem vagyunk tisztában vele.

 

„Szakasztott olyan vagy, mint az a koldus, aki egész életében egy ládán ülve kéregetett az utcán. Egyszer jött egy idegen, aki megszólított.

- Uram, tudnál adni néhány garast?

Az idegen, aki valójában egy bölcs volt, mindent tudó szemével ránézett a koldusra és megrázta a fejét.

- Nem, de miért koldulsz? Miért van szükséged erre, barátom? – kérdezte tőle.

- Azért jó uram, mert koldus vagyok, nincs semmim – felelte a koldus szomorúan.

- Tudod, hogy kincseken ülsz? – kérdezte tőle a vándor és mélyen belenézett a koldus szemébe.

- Kincseken? – Hökkent meg a koldus. – Hiszen mondom, hogy nincs semmim! Koldus vagyok, az utcán élek, egész nap itt ülök a ládám tetején, és kéregetek!

- Rendben – nevette el magát a vándor. – De tudod-e, hogy mi van a ládában? – meg sem várva a koldus válaszát, eltűnt a forgatagban.

- Micsoda badarság! – mérgelődött a koldus. – A láda üres, hiszen ha nem lenne üres, akkor nem kéregetnék! Az ördögbe is az ilyen emberekkel! Csak okoskodnak, és ez az alak még csak egy garast sem adott!

A koldus egész életében tovább koldult a láda tetején. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy kinyissa a ládáját. Noha ő maga sohasem látta, de meg volt róla győződve, hogy a láda üres. Ő az apjától hallotta, az meg az ő apjától, az meg az ő apjától. És így tovább. Nemzedékek óta mindenki „tudta”, bár soha senki nem látta, hogy a láda, amelyen ülve kéregetnek, tejesen üres. Amikor a koldus meghalt, egy szemfüles tolvaj, az éj leple alatt, amikor mindenki elaludt, ellopta a ládáját. A láda nehéz volt, de a tolvaj erős. Felemelni nem bírta, de el tudta vonszolni a ládát egy közeli kapualjba. Egy vasrúddal leverte róla az ócska, régi lakatot, mert kíváncsi volt, hogy mi lehet a ládában. Amikor kinyitotta, elállt a lélegzete. A láda tele volt arannyal.

- Milyen ostoba is volt ez a koldus! – hitetlenkedett a tolvaj. – Egész életében kéregetett és nyomorgott, pedig mindvégig egy arannyal teli ládán ült!”

 

Nekem ez egyértelmű, még ha tisztában is vagyok azzal, hogy életünk kemény és rossz pillanataiban nehéz elhinni, hogy szerencsések és gazdagok vagyunk, ha nem is feltétlenül az anyagi javak tekintetében. Ám ez a bensőnkben lakozó szeretetet nem érdekli, ő ott van, csendben figyel, és várja a megfelelő pillanatot, amikor átveheti az irányítást. De ne nagy dolgokra gondoljunk, ne világrengető érzelmi kitörésekre vagy megvilágosodásra, csupán a szeretet apró megnyilvánulásaira: egy őszinte mosolyra, egy védő ölelésre, egy tétova érintésre, egy bíztató szóra, bármire, ami vagy belőlünk árad egy másik ember felé, vagy éppen felőle a mi irányunkba. Mert sokszor ennyi is elég, hogy valaki ne érezze magát teljesen magányosnak és elveszettnek, ne lepjék el a kétségbeesés hullámai, ne érezze úgy, hogy nincs értelme az életének. Banálisnak és nyálasnak tűnik? A racionalisták és a szkeptikusok szemében mindenképpen, de én hiszem, hogy ez az erő létezik és működik, hiszen nap mint nap érzem, mert velem van, bennem van, még ha olykor csak valahol legbelül, elbújva, bátortalanul is, de ott van.

 

Pál Tamás könyve segít abban, hogy egyrészt ráébredjünk minderre, másrészt, ha már „felébredtünk”, hagyjuk, hogy a szeretet, és minden, ami vele jár, szerves részévé váljon az életünknek, használjuk, éljünk vele, és talán többször fogjuk úgy érezni, hogy szerencsések vagyunk, sőt, talán a boldogságra sem úgy fogunk tekinteni, mint luxuscikkre – mert nem az. A boldogság alanyi jogon jár mindenkinek, de nem biztos, hogy mindenkinek ugyanazt jelenti.