Főkép

A tengeri kalandregények és általában a vaskos történelmi regények mindig is nagy olvasótáborral bírtak, hiszen bár kell egy bizonyos fajta türelem és lelki beállítottság ahhoz, hogy elolvassunk több száz oldalt, mégis vonzza valami ellenállhatatlanul az embert, hogy megismerje ezeket a régmúltban játszódó történeteket. Bár én nem feltétlenül preferálom az óriásregényeket, de elöljáróban el kell mondanom, hogy a Mi, vízbe fúltak az egyik legjobb ilyen témájú nagyregény, amit valaha olvastam – nem is csoda, hogy szerte a nagyvilágban óriási sikereket aratott a dán újságíró, Carsten Jensen könyve.

 

A történet majd’ egy teljes évszázadot átölel (az 1848-ban kitört porosz-dán háborútól a második világháború végéig tart) és számtalan szereplőt mozgat. Azt már említettem, hogy ez a könyv elsősorban egy tengeri kalandregény, azonban minden egyes fejezet más és más műfajú, témájú és hangulatú. Az első oldalakon egy vicces kedvű hajós elhíreszteli a marstaliak körében, hogy itt vannak a poroszok; a városiak azonnal fegyvert ragadnak, ki-ki, amit épp talált, így akár nyújtófát, serpenyőt vagy éppen seprűt – majd kiderül, hogy vicc az egész. Vagy az első csatára készülődve a férfiak úgy érzik magukat a hadihajón, mint a vakációzni induló gyerekek: minden móka, kacagás és persze patakokban folyik a sör. Mintha Hrabalt olvasna az ember.

 

Majd minden figyelmeztetés nélkül elszabadul a pokol, ágyúgolyók repkednek fejeket leszakítva, a matrózok a többiek kiontott beleiben és vérében gázolnak mit sem értve, szó szerint teli nadrággal, teljesen értelmetlenül, és a végén csak néhány túlélő akad. Ez volt az eddigi legjobb tengeri csatajelenet-leírás, amivel találkoztam, és itt még alig néhány tucat oldal után voltam. Tovább nem is részletezném a cselekményt, de azt hiszem, így is érthető, Jensennek miért sikerült elérnie azt, hogy a könyv ne legyen monoton, ne fúljon unalomba – mindig van valami olyan, akár műfajváltással járó fordulat, ami megmenti a könyvet ettől.

 

A szerző szülővárosa történetén keresztül mutatja be a vitorláshajók aranykorát, majd elkerülhetetlen bukását – ezzel együtt pedig természetesen Dánia történelmét is. A narráció eléggé különleges, ugyanis sokszor előkerül egy többes szám első személyű, mindentudó narrátor, hasonlóan a görög tragédiák kórusához, aki a város lakosságát testesíti meg, ezáltal minden létező korú, nemű, anyagi helyzetű városlakó véleményét megismerhetjük egy adott témában. A számtalan (főbb) szereplő majd mindegyike egy-egy archetípust testesít meg: így van itt Odüsszeusz, Télemakhosz, Pénelopé, Faust, vagy éppen Mefisztó is. És ha már ördögi figurákat említek, akkor meg kell jegyeznem, hogy ilyen sok jól kidolgozott, pontos motivációkkal és különböző felfogással rendelkező nagybetűs Gonosszal még sehol sem találkoztam, mint itt. Se szeri, se száma ezeknek az ördögi, ellenszenves, agresszív, magával ragadó, karizmatikus vagy éppen kisszerű alakoknak, akik elsősorban a tengeri utazások alatt bukkannak fel, és szabadulnak el igazán.

 

Jensen könyve mindenképpen érdekes olvasmány mind a könnyedebb, szórakoztatóbb jellegű irodalmat kedvelőknek (a szerző sokszor engedményt tesz a történetvezetésben, hogy minél befogadhatóbb, regényszerűbb legyen az alkotás), mind azoknak, akik érdeklődnek a hajózás realista leírásai és a véresebb csaták iránt, de akár azoknak is, akik ebben a vaskos nagyregényben akarnak szembenézni a maguk Odüsszeuszával vagy éppen Faustjával.