Főkép

Sokan szeretik az Így neveld a sárkányodat című mozifilmeket és a kapcsolódó tévésorozatot (hogy mondjak egy példát: én). Azonban ezek gyanútlan rajongóinak bizonyára magas hányada rökönyödik meg, ha szembetalálkozik a könyvvel, melynek alapján a film készült. Hát még ha elolvassa.

 

Cressida Cowell első Így neveld a sárkányodat regénye 2003-ban jelent meg angolul, s azóta úgy tíz további részt írt. Az első film 2010-ben került a mozikba, és bár Hollywoodban szokás a felismerhetetlenségig átírni a feldolgozott történetet, ekkora különbségeket ritkán látni. Egyéni ízlés kérdése, kinek melyik tetszik jobban (vagy egyáltalán), de szerintem általánosságban kijelenthető, hogy a két verzió egyszerűen csak más, egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik.

 

Ami elsőre is szembeötlik, az az, hogy a könyvet Cressida saját, elsőre leginkább ügyetlen gyerekrajzokra emlékeztető illusztrációi "díszítik". Ha az ember elolvassa a regényt, alakulhat úgy a véleménye, hogy ezek a képek valójában remekül illenek a sztorihoz, és csak erősítik a humorát, de elsőre valóban olyan csúnyák, hogy az már szép. Cressida emellett előszeretettel nyúl undorító elemekhez (takony, nyálka, kaki, ilyesmik), mármint szívesen dobálózik ezekkel… izé… szóval sokszor ezek jelentik a humor forrását, és hát nem vagyok én már 8-12 éves, hogy ilyeneken tudjak nevetni. Főleg nem hosszú távon.

 

Akkor miért tudott mégis elvarázsolni a könyv? Például azért, mert az írónő humora nem merül ki ennyiben. Kíméletlen szarkazmussal ábrázolja a viking törzset, ahol szinte mindenki idióta (viselkedés, beszéd és gondolkodás vagy annak hiánya tekintetében), de teszi mindezt úgy, ahogy csak olyasvalaki képes, aki nagyon is szereti gúnyolódása tárgyát. A történelmi hűség nem erőssége a sorozatnak, hozzá képest az Asterix képregényeknek helye lenne az egyetemi történészképzésben, mégis van számos hiteles eleme.

 

Az írónő ugyanis részint Skócia nyugati partjainál, egy lakatlan szigeten nőtt fel, így a viking örökség, valamint az ábrázolt szigetvilág a vérében van. Egyébként is bevallottan vannak önéletrajzi elemei a regénynek, hiszen a főszereplő kamasznak, Hablatynak épp úgy problémás az apjával való viszonya, ahogy Cressidának volt. Hősünk igazi antihős, akinek kb. semmi nem megy, ami egy valamirevaló vikingnél alap. Ráadásul amikor sárkányt kell magának szereznie, akkor is sikerül egy nyeszlett példányt összeszednie, akiről kiderül, hogy amilyen kicsi, annyira nehezen idomítható. A könyvbéli Fogatlan egyesíti magában a macskák és kutyák megannyi, jellemzően negatív tulajdonságát, és egyébként nem sok köze van filmbéli verziójához.

 

Mégis, Cressida hol körmönfontabb, hol vikingekhez illőn tapló poénjai, a történet kiszámíthatóságukban is izgalmas fordulatai, na meg a dilisségükben is szerethető vikingek és sárkányok miatt remekül működik a könyv is. A folytatása már szintén kapható, s hamarosan érkezik a 3. is.