Főkép

Tori Amos a ’90-es évek egyik legfontosabb előadója, aki képes volt úgy vegyíteni a pop-, klasszikus- és alternatív rock zenét, hogy abból toplistás slágerek és mindmáig megérintő, felkavaró szerzemények is szülessenek. Már öt évesen zongorázott és dalokat szerzett, csakhamar ösztöndíjas lett egy zenei konzervatóriumban, ahonnan 11 évesen távozott, többek között azért, mert elege lett a kottaolvasásból, és hogy mások műveit kellett játszania. Tori ma 51 éves, rég nem az a lázadó, úttörő, lánglelkű muzsikus, aki volt.

 

De hosszú idő óta most először érzem azt, hogy újra rátalált a saját útjára, hangjára, ahol talán a 2002-es Scarlet’s Walk-on járt utoljára. És nem azért, mert az Unrepentant Geraldines részint visszatérés a régi hangzásvilágához, ahhoz, amikor szépséges, magas hangjáé és kiművelt zongorajátékáé a főszerep. Az utóbbi bő évtizedben nagyon sok mindent kipróbált, és mind a Midwinter Graces című karácsonyi albuma, mind a komolyzenei gyökereit felelevenítő Night of Hunters érdekes és kimagasló volt a maga nemében, de ahol kimondottan saját zenét írt, ott valahogy vagy önismétlő volt, vagy a koncepcióra épített, de már nem jöttek olyan elementáris erejű és/vagy hatású dalok, mint korábban.

 

Olyanok most sincsenek. Az új album zöme melankolikusnak, szomorkásnak hat, érzelmi és hangszerelési szempontból egyaránt kerüli a szélsőségeket. Viszont most azt érzem, hogy Tori szembenézett az öregedéssel, felvállalta, hogy nem forradalmár, nem izzó végzet asszonya többé (még ha a lemezhez készült fotók elég, hát, furcsák is) – és így született egy nagyon őszinte, bensőséges, szerethető lemez. Melyet sokat kell hallgatni, belefeledkezve, úgy bontja ki továbbra is gyönyörű, de kevésbé harsány és lobogó színeit.

 

Több dalra is hatással voltak különféle festő- illetve fotóművészek. Az enyhe gépi prüntyögéssel színesített „16 Shades of Blue”-t Paul Cézanne, a „Maids of Elfen-Mere”-t pedig a preraffelita művész, Dante Rossetti egyik képe ihlette (mely William Allingham költő egyik sötét-romantikus balladáját illusztrálta). Utóbbiban mintha zenedobozt hallanánk csilingelni, s leginkább Tori karácsonyi lemezét idézi. A címadó dal egy Daniel Maclise féle rézkarcra reflektál, és az énekesnő egyik kedvenc témájához ír újabb fejezetet: a nők jogaiért emel újfent szót. Ennyit arról, hogy maradt-e még harcos lelkület Toriban…

 

Gyönyörű a „Weatherman”, a „Selkie” és az „Invisible Boy”, melyeket az köt össze, hogy a férfi szereplő pozitív bennük. Mindegyik drámai és romantikus a maga módján, népmesei-legendai mélységeket idéznek fel, s mégis a mának szólnak. És itt a legjobb alkalom, hogy felemlegessem a „Trouble’s Lament”-et, mert ebbe rejtett egy újabb utalást a művésznő régi jó barátjára, Neil Gaimenre (konkrétan a Sandmanre), akinek az írásai ugye szintén a mitikusat szövik a mába. Erre a dalra készült az első klip is, s ez nevezhető a leginkább slágeresnek, abban az értelemben, ahogy a régi Tori slágerek. A művésznő déli múltja-származása is visszaköszön itt, van benne valami baljós, játékos és fülledt is.

 

 

Szintén slágernek nevezhető a „Promise”, melyben Tori tinédzser lányával, Tashyával énekel duettet. Nem először tesznek így, s a dal az anya-lánya kapcsolatról szól. Giccses volna, ha nem lenne benne pár húsbavágóan őszinte sor is – maga a dal amúgy, még a Tori által megszólaltatott Hammond orgona ellenére is, eléggé édeskés. Ezzel szemben az „America” vagy a pár pillanatra még ’50-es évekbeli rock & rollt is megpendítő „Giant’s Rolling Pin” politikus hangvételű szerzemények, de még ezeket a témákat is egészen intim módon tudja megfogalmazni Tori. S így nem lógnak ki az albumról, ahol azért a legfőbb téma mégiscsak az idősödés, melyet több nézőpontból is vizsgál.

 

 

A „Wedding Day” nosztalgikus, hovatovább köszönetmondás Tori férjének, a külvilágtól jobbára elrejtezett hangmérnöknek, Mark Hawley-nak, és a mélyén egy olyan ír-kelta dallam rejlik, mely Loreena McKennittnek vagy Enyának sem állna rosszul. Az „Oysters” ezzel szemben befelé néz, igyekszik megtalálni azt, aki valaha volt, míg a „Rose Dover” azoknak szól, akik épp felnőtté válnak, és félnek, hogy elvesztik gyermeki énjüket, mágikus világukat.

 

Sokat írtam, s még folytathatnám sokáig, pedig a lényeg csak ennyi: ez egy befelé forduló, érzéseket és gondolatokat ébresztő, szép lemez. Nem tartozik a könnyűzene fontos alkotásai közé, de azt mutatja, hol tart most valójában Tori Amos, és ő mindig is tükre volt a hallgatóinak, a dalaiban magunkat is jobban megismerhetjük.

 

Előadó:

Tori Amos – ének, Bösendorfer zongora, Hammond orgona

 

Közreműködők: 

Mac Aladdin – gitár

Mark Hawley – további hangszerelés

Natashya Hawley – ének a Promise című dalban

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1. America

2. Trouble’s Lament

3. Wild Way

4. Wedding Day

5. Weatherman

6. 16 Shades of Blue

7. Maids of Elfen-Mere

8. Promise

9. Giant’s Rolling Pin

10. Selkie

11. Unrepentant Geraldines

12. Oysters

13. Rose Dover

14. Invisible Boy

 

Diszkográfia:

Y Kant Tori Read (1988)

Little Earthquakes (1992)

Under the Pink (1994)

Boys for Pele (1996)

From the Choirgirl Hotel (1998)

To Venus and Back (1999)

Strange Little Girls (2001)

Scarlet’s Walk (2002)

Tales of a Librarian (2003)

Welcome to Sunny Florida (2004)

The Beekeeper (2005)

A Piano: The Collection (2006)

Tori Amos: American Doll Posse (2007)

Abnormally Attracted to Sin (2009)

Midwinter Graces (2009)

Night of Hunters (2011)

Gold Dust (2012)

Unrepentant Geraldines (2014)