Főkép

Amióta ismerem és olvasom a nemrégiben elhunyt amerikai szerző könyveit, mindig mentálisan problémás emberekről írt, legyen szó a Virágot Algernonnak péksegédjéről vagy Az ötödik Sally háziasszonyáról. Daniel Keyes szereplőinek valami mindig hibádzik a fejében, a világ pedig nem igazán tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, de talán éppen ezért olyan izgalmasak és népszerűek ezek a történetek. Persze azért az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy sokadszorra ez a felállás akár unalmas is lehetne, de szerencsére Keyes képes volt továbblépni a megszokott sablonokon, ebben a sztoriban ugyanis az ápolók és ápoltak csoportja mellett színre lép néhány terrorista, valamint különféle titkos, és kevésbé titkos szervezetet képviselő ügynök, rendőr, kém, akik mind a regény borderline személyiségzavarral küzdő főszereplőjével (Raven Slade) akarnak beszélni. Raven egy bájos ifjú leányzó, aki mentális betegségéből kifolyólag sosincs egyedül, valaki ugyanis mindig beszél hozzá, csak ezt rajta kívül senki más nem hallja. A kétféle világ keresztezése meglepően jól működik, ez a leosztás valóban jelent annyi pluszt, hogy mind a kémregények, mind az „agyas” történetek kedvelői élvezzék.

 

Az alapötlet egyébként nem jelent újdonságot számomra, hiszen a hetvenes években megjelenő Rakéta Regényújságban már felbukkant egy karikatúra erejéig. A képen a Mao csoport éppen dinamitot kért kölcsön a Hitler-brigádtól. Ami elsőre, de még másodikra is kifejezetten vicces helyzetnek tűnt, hiszen a két ideológiailag egymással élesen szembenálló társulás megtalálta az együttműködés lehetséges módozatát, aminek kapcsán bebizonyosodott, hogy gyakorlatilag nincs akkora különbség közöttük. Valami hasonló történik ebben a regényben is, csak a résztvevő terroristacsoportok mások, ráadásul már megint az USA lett az egyes számú közellenség, akit mindenki utál.

 

Számomra fura, hogy a szereplők közül párnak minden gondolata a szex körül forog, ráadásul nagyjából bárhol, bármikor, csaknem bárkivel lefeküdnének. Csak amíg ez jól áll mondjuk James Bondnak, addig itt elég fura, pláne a veterán terroristák/kémek részéről érthetetlen, akik elvileg azért ennél jóval profibbak. De úgy tűnik, Raven közelében egy kicsit mindenki megbolondul, és olyan dolgokat tesz, amiket egyébként soha nem tenne. Mindezek fényében Raven viselkedése már nem tűnik olyan őrültnek, bár továbbra is úgy vélem, „normális” fejjel nehéz követni a tetteit. Mondjuk az is igaz, hogy szerencsére nem kell kipróbálnom, milyen a rendőrség, a titkosszolgálat és egy-két terroristacsoport által keresett emberként életben maradni. Kicsit belegondolva talán ebben a szituációban kifejezetten előnyös, ha kissé őrültek, de legalábbis kiszámíthatatlanok vagy irracionálisak vagyunk, így ugyanis mindenféle erőlködés vagyunk képesek váratlan lépésekre. Az meg kifejezetten vicces, hogy egy öngyilkossággal kacérkodó, a valóságot saját testi fájdalmával megélő embert kínzással próbálnak megtörni.

 

Minden további nélkül elhiszem, hogy aki egy kicsit is idegenkedik a mentálisan zavart emberektől, annak nem ez lesz a kedvenc olvasmánya, ellenben az összes többi olvasni szerető, húsz évesnél idősebb embernek nyugodt szívvel ajánlom a könyvet. Azt korábban is tudtam, hogy Daniel Keyes remek író, aki képes hátborzongató zsenialitással ábrázolni a zavart elmét, de most azt is bebizonyította, hogy egy remek alapötletből, néhány plasztikusan kidolgozott karakterből és egy (szerintem) nem megjósolható befejezésből képes valami mást, valami szokatlan, valami felejthetetlent alkotni. Az akciófilmekre jellemző elemeknek köszönhetően sokkal kevésbé hangsúlyos a mentális zavarral foglalkozó rész, mégis úgy érzem, ez az utolsó műve a szórakoztatáson kívül abban is segíthet, hogy kicsit másként lássuk a környezetünkben élő mentálisan beteg embereket.