Főkép

Örömjáték, minden megfeleléskényszertől mentes, felszabadult muzsika. Bobby Hutcherson (vibrafon) három nagy „öreget” hívott meg egy olyan albumra, amelyhez mindenki hozzájárult egy-két kompozícióval, hogy azt a maguk kedve szerint, a maguk szórakoztatására eljátsszák, és még esetleg egy témán fazonírozzanak, ha ahhoz támadna kedvük; mint Joey de Francescónak, az orgonistának, hogy éppen Hutcherson „Hey Harold”-jára még utólag rátrombitáljon – amelynek bevezetése olyan, hogy ahhoz képest a „laza” értelme „merev” lesz. De ez mind már csak hiú szöszölés, a lényeg éppen az együttes játék felszabadultságban rejlik.

 

A fantasztikus Billy Harttal a doboknál mi mehetne rosszul, mi ne lenne a dinamikusnál is dinamikusabb, amikor egy nagyformátumú jazzdobos a nyolcvanhoz közel a reneszánszát éli. Hart nemcsak a lelke és motorja ennek a korongnak, hanem a platóni szépség ideájának zenei szinkronja. E roppant igényes hangmérnöki (Frank Woolf, Wesley Seidman, Bernie Grundman) munkával elkészült album dísze is ő, akitől oda- és vissza van minden dobos kolléga, és akivel mindenki játszani szeretne. Annyira izgalmasan tördeli vagy inkább sodorja hullámszerűn, lépcsőzetesen, éppen ahogyan kell az egyes témákhoz illő ritmusokat, hogy nem győzünk betelni vele és már alig várjuk a Billy Hart Quartet negyedik albumát a harmadik után.

 

Ugye Bobby Hutchersont nem kell bemutatni? A legizgalmasabb témákat jegyzi ezen a korongon – szám szerint hármat – és a legráérősebben játszik. Hetven felett már tényleg nem siet az ember. Egyedülálló vibrafon játékának éppen ez adja meg az ízét, szemben például Gary Burton virtuozitásával, aki egyszerre négy ütővel játszik. Hutcherson még a régi iskola egyik dinoszaurusza, igazi „old school”, akit egyszerűen csak olyan jó hallgatni ebben a közegben.

 

Joey DeFrancesco (Hammond-orgona) kissé modoros, állandóan az előtérbe kívánkozó játéka időnként fárasztó, ő nem olyan típusú muzsikus, aki belülről bújik egy adott kompozíció formájába, hanem inkább azt nagyon elorgonázza. Csillog és sokakat bizonnyal ez a fellobbanó fény el is vakít, de akik ismerik a nagymester Larry Goldingst, azok inkább csak hunyorognak ilyenkor, David Sanborn (szaxofon) megbízható, rendkívül jól képzett és intelligens szólamai pedig jól kiegyensúlyozzák a kvartett erejét.

 

A Blue Note kiadó az ECM-hez hasonlóan csak olyan muzsikusokat foglalkoztat, akik tudnak játszani és többnyire majd mind képesek csodás pillanatokat teremteni, amely alól ez a korong sem kivétel. Jó muzsika bő negyven percben, kellemes kikapcsolódás.

 

Előadók:

Bobby Hutcherson – vibrafon

David Sanborn – szaxofon

Joey DeFrancesco – Hammond-orgona, trombita

Billy Hart – dobok

 

A lemezen elhangzó szerzemények listája:

1. Delia (Sanborn)

2. Don Is (DeFrancesco)

3. Hey Harold (Hutcherson)

4. Little Flower (Sanborn)

5. Montara (Hutcherson)

6. Teddy (Hutcherson)

7. You (DeFrancesco)

 

Diszkográfia:
The Kicker (1963)
Dialogue (1965)
Components (1965)
Happenings (1966)
Stick-Up! (1966)
Oblique (1967)
Patterns (1968)
Total Eclipse (1968)
Medina (1968)
Now! (1969)
San Francisco (1970)
Head On (1971)
Deep Blue (1971)
Head On (1971)
Natural Illusions (1972)
Cookin` with Blue Note at Montreux (1973)
Cirrus (1974)
Linger Lane (1974)
Inner Glow (1975)
Montara (1975)
The View from the Inside (1976)
Waiting (1976)
Dance of the Sun (1977)
Knucklebean (1977)
Highway One (1978)
Conception: The Gift of Love (1979)
Un Poco Loco (1979)
Solo/Quartet (1981)
Farewell Keystone (1982)
Four Seasons (1983)
Good Bait (1984)
Vibe Wise (1984)
Color Schemes (1985)
It Ain`t Easy (1985)
In the Vanguard (1986)
Cruisin` the Bird (1988)
Ambros Mundos (1989)
Mirage (1991)
Landmark (1992)
Skyline (1999)
Little B`s Poem (1999)
The Kicker (1999)
For Sentimental Reasons (2007)
Wise One (2009)
Somewhere In The Night (2012)
Enjoy the View (2014)