Főkép

A hipochondria súlyos betegség, ám valahogy mégiscsak viccesebben „hat”, mint a rák vagy az AIDS, hiszen azért utóbbiakkal ellentétben tényleg rejlik abban valami mulatságos, ha valakinek az a betegsége, hogy betegségeket képzel be magának. A Szuper-Hipochonder című francia vígjáték főszereplője, Romain Flaubert nem meglepő módon a szóban forgó kórt tudhatja magáénak, szerencsére azonban a filmben nem ez a tény az egyetlen humorforrás.

 

A Szuper-Hipochonder írója, rendezője és főszereplője is a Romaint megformáló Danny Boon – a francia komikus már az Isten hozott az Isten háta mögött című ötletes vígjátékban is emlékezeteset alkotott Kad Merad oldalán. Utóbbi jelen esetben is társa: Merad a hipochondriás főhősünk kezelőorvosát és elfuserált barátját, Dr. Dimitri Zvenkát alakítja, aki felmenőit egy kitalált kelet-európai állam, Cserkisztán hős fiai közé vezetheti vissza. A 39 éves Romain húszéves barátságával az őrületbe kergeti Dimitrit, aki egy félresikerült szilveszteri buli után véglegesnek tűnő döntést hoz: megszabadul a félnótástól. Mivel lekaparni nem tudja magáról, ezért eltökéli, hogy nőt talál neki, a magányos férfit ez talán majd kigyógyítja nyavalyájából, és nem utolsó sorban ezt követően remélhetően őt magát is békén hagyja.

 

Nem meglepő módon azonban oly sok máshoz hasonlóan a randizás sem éppen erőssége Romainnek. Végül néhány félresikerült találkát követően a Dimitrinek való segítségnyújtás, azaz a cserkisztáni menekültek ellátása közben Romain megismerkedik Dimitri húgával, a gyökereire büszke, idealista Annával. A szárba szökkenő szerelem útjában azonban egy toronyként magasodó félreértés áll: egy kis kavarodás nyomán Anna a hipochonder Romaint a cserkisztáni ellenzék vezetőjének, a hős forradalmár Anton Miroslavnak hiszi.

 

A film ennél a fordulatnál indul be igazán, bár kétségtelen, hogy a kárörvendés is vicces dolog, a legősibb humorforrás mégis inkább a félreértés, elég lenne erről Shakespeare-t megkérdeznünk. Ez a félreértés ráadásul nem akármilyen félreértés, a két személyiség, a hipochondriás, félős, paranoiás Romain; és a határozott, elszánt, férfias, macsó, Anton nem is állhatna távolabb egymástól. A Szuper-Hipochonder legviccesebb jeleneteit azok a képsorok jelentik, amikor Romain próbál saját személyiségén túllépve Antonhoz méltóan viselkedni, természetesen inkább kevesebb, mintsem több sikerrel. Ezek a momentumok – jó vígjátékhoz illően – az egész nézőközönséget harsány nevetésre sarkallták, és képesek voltak feledtetni a kétségkívül szintén jelen lévő, eltúlzott, és időnként inkább kínosan erőltetettnek, mint viccesnek ható jeleneteket. Jót tett volna a filmnek, ha előbbiből több, utóbbiból kevesebb kap helyet a végső változatban.

 

A forgatókönyv és így maga a cselekmény sem váltja meg a világot, nem kerüli ki a romantikus vígjátékok kötelező köreit: az eltitkolandó nagy titkot, ennek napvilágra kerülését és az ebből fakadó bonyodalmat, majd pedig – talán ezzel nem árulok el óriási titkot – a happy endet. A csúcspont körül ráadásul még a képzeletbeli Cserkisztánba is ellátogatunk, ami nekünk, közép-európaiaknak külön extrákkal is szolgál, mint egy jó DVD: ezekből a képsorokból megtudhatjuk, hogy egy átlag francia mit gondol Európának úgy nagyjából az Ausztriától keletre eső részéről. Zúgó, hangzatos indulók; sárban úszó, lepukkant falvak; Trabantok és Skodák minden mennyiségben. Külön csemege, hogy olybá tűnik, a cserkisztáni zászlót a magyar és a macedón lobogók ötvözésével alkották meg. Nem érdemes persze ezen túlzottan fennakadni: a nem létező kelet-európai országot az alkotó ecset vastagon túlzó vonásával hozták létre, mint minden másra a filmben, így erre is a túlzás a legjellemzőbb.

 

Természetesen a filmnek nem szándéka a mögöttes mondanivaló közlése, vígjátékként ez nem is feladata, de a gondolkodó néző különböző képsorok láttán akár még továbbgondolásra is vetemedhet.  Felbukkan a Nyugatra való bevándorlás problémaköre, kiegészülve a hátország nyilvánvalóan rossz körülményeivel; vagy éppen a baloldali, liberális értelmiségi archetípusa is, melyet Anna testesít meg, és aki – nem meglepő módon – túlzott öntudattal és akarással ragaszkodik homályos gyökereihez, és szándékozik földönfutó menekültekkel elárasztani bátyja lakását. Mindent összevetve azért a Szuper-Hipochonder nem több, mint aminek látszik: olyan mozgókép, ami elvétve jelenlévő kínosabbra sikeredett poénjai mellett is bő másfél órás önfeledt kikapcsolódást nyújt nézőjének.