Főkép

Ugyan a dublini trió a hetvenes évek elején robbant be – elsősorban az ír – köztudatba, első nagylemezük egyértelműen a Woodstock-nemzedék és a korai progresszív rockzene, vagyis sokkal inkább a hatvanas évek végének hatásait mutatta, Jimi Hendrixtől a Doorson át a Deep Purple első felállásáig. A második album, ha lehet, még inkább ezt az irányvonalat viszi tovább, legfeljebb a kísérletezgetés mértékében tér el az 1971-es bemutatkozás számaitól, a valódi saját hang, az a stílus és megszólalás azonban, amivel ma a zenekart leginkább azonosítjuk, még várat magára.

 

A korong első, és szerintem egyben legjobb dala különös módon elegyíti a korai progresszív rock tradícióit Brian Downey egyedi dobolásával. Nem bekeményített rock and roll ez, mint a „Highway Star” vagy a Led Zeppelin nem egy ekkoriban született slágere, hanem rendkívüli ritmikai invencióval megírt, kicsikét John Bonham-es, sok helyen pedig kifejezetten Ian Paice-es, dobközpontú zakatolás a végén aprócska szólóval, amit Eric Bell hippi gitárjátéka és Phil Lynott tőle ma már szokatlan orgánumú éneke egyszerre kiegészít és megerősít. Ennek végletes ellentételezése a már-már Elvis Presleyt idéző, furcsán-kurtán félbehagyott „I don’t Want to Froget How to Jive”, amiben az együttestől meglehetősen idegen zongorát is hallani.

 

Az eredeti nagylemez első oldalának maradék három száma a Thin Lizzy megint újabb arcait mutatják. A „Buffalo Girl” meglehetősen elborult, a country and westernt experimentális rockzenévé átformáló szerzemény, amely a lassú, kellemesen andalítónak azonban semmiképp nem nevezhető „Sarah” mellett inkább különleges színfoltja, mint meghatározó eleme az anyagnak. Kifejezetten előremutató viszont a „Brought Down”, ez a hard rockosan torzítottól fényévekre eső gitárhangzásával is viszonylag kemény blues rock nóta, mely visszafogottabb tempójával együtt is tagadhatatlanul ígéretes.

 

A legerőteljesebb, immár túlvezérelt gitárral megszólaltatott dal mégis a második oldal nyitó száma, a meglehetősen lendületes, koncerteken minden bizonnyal igencsak hatásos és közkedvelt „Baby Face”, melyre a teljesen akusztikus – mi több, dobmentes! – „Chatting Today” következik, mely azért még véletlenül sem tábortűznél énekelgethető dalocska, hanem érzelmes, szenvedélyes megnyilatkozás; benne tökéletesen érvényesülnek Phil Lynott rendkívüli előadói kvalitásai. A „Call the Police”-ban az uniszónó gitár-basszus témát az izgalmas dobolás és a ritmikus, countrysan balladisztikus ének kétségtelenül az album egyik legjobban sikerült dalává teszi. A nagylemezt lezáró, annak címét adó szerzemény pedig hatnyolcados, táncos lejtésű merengés, amely valahol végtelen szomorúságot sugall, és a blues elemeit keveri egyfajta hamisítatlan, ősi európaisággal, a kelta-ír örökség sokszorosan átalakított és visszatükrözött sajátosságaival. Elsőre talán meglepő, mégis ezt a számot érzem a Thin Lizzy későbbi arculatához legközelebb álló, valódi lynotti–downey-i remeklésnek.

 

Jó néhány kiemelkedően jól sikerült, ma is élvezhető szerzemény akad tehát a Thin Lizzy második nagylemezén, az összhatás mégis útkeresést, megállapodatlanságot sejtet, és többnyire még a tipikus Thin Lizzy-hangzástól is rendkívül távolinak érezhetni a megszólalást. Egyszóval az együttes meggyőződéses rajongóin kívül elsősorban a különlegességek kedvelőinek és gyűjtőinek ajánlom a korongot.

 

Az együttes tagjai:

Philip Lynott – basszusgitár, akusztikus gitár, ének

Eric Bell – szólógitár, akusztikus gitár

Brian Downey – dob, ütőhangszerek

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. The Rise and Dear Demise of the Funky Nomadic Tribes

2. Buffalo Gal

3. I Don’t Want to Forget How to Jive

4. Sarah – Version 1

5. Brought Down

6. Baby Face

7. Chatting Today

8. Call the Police

9. Shades of a Blue Orphanage

 

Diszkográfia:

Thin Lizzy (1971)

Shades Of A Blue Orphanage (1972)

Vagabonds Of The Western World (1973)

Nightlife (1974)

Fighting (1975)

Jailbreak (1976)

Johnny The Fox (1976)

Bad Reputation (1977)

Black Rose: A Rock Legend (1979)

Chinatown (1980)

Renegade (1981)

Thunder And Lightning (1983)