FőképAz Egri csillagok volt az első komolyabb, nagyobb lélegzetű regény, amit az életem folyamán elolvastam – valamilyen szinten azóta is meghatározza az olvasás-élményekhez fűződő viszonyom. A nagy-ívű, erősen karakterközpontú, az összefonódó sorsok kedvéért akár az ellentmondásokat, logikátlanságokat is vállaló történetek a mai napig a gyengéim, megítélésükre ezért ritkán vállalkozom, mert elfogult vagyok, akár egy szerelmes. Látszólag a történet képregénybe csomagolása, a rajzba tétel minden agresszió nélkül megteremti a kellő távolságot – hiszen magáról az adaptációról és nem annak tárgyáról beszélhet a szemlélő. De épp az Egri csillagok képregény kapcsán ért meglepetésként: a szűkebb terjedelem szülte kényszer és az erős vizuális élmény együttese mennyire mélyen feltárja a regény szerkezetét, annak minden bájával és hibájával együtt.
 
Hiszen a Jumurdzsákban megtestesülő, hőseink életének minden szakaszát meghatározó „sorscsapás” még leplezetlenebbül szimbolikus a képregényben, mint a könyvben. A történet-mag az ő hajszája a gyűrű, a talizmánja után; és az egész zaklatott, három részre szakadt, pártosult, keserves magyar história válik e hajsza kulisszájává Buda elvételével, Eger híres ostromával egyetemben. Annak ellenére, hogy amíg Gárdonyi e keretek szövegi ábrázolásában, úgy Korcsmáros a rajzi alapokig, a viseleteken át a környezet megjelenítéséig mindvégig történetileg hiteles marad, hűen festi meg e kulisszát. Amíg például Gárdonyi a várostrom leírásakor Tinódit használta forrásul (a kor énekelt „bestsellere”, az Eger vár viadaljáról való ének minden fontos momentumát a regénybe emelve), addig Korcsmáros a kor ábrázolásában – akár a többi feldolgozott klasszikus esetében – megy el a sztereotípiákon túl egy meglehetősen vállalható korhűségbe.
 
Nem volt irigylésre méltó helyzetben Cs. Horváth Tibor, mikor meg kellett alkotnia e képregény szövegét – létre kellett hoznia azt a képekhez rendelt, tömör adaptációt a regényből, amely a rajzok bázisán mégiscsak a regényre utal vissza. Ez nem sikerült – nem is sikerülhetett – maradéktalanul, az ötven oldalas terjedelem ezt nem tette lehetővé. Az nekem személy szerint jobban fáj, hogy Gárdonyi embléma-erejű mondatai közül – a kedvenc mondataimból – igen kevés fért a szövegbuborékokba. Holott a könyv máig ható erejének alapját képezik. Persze még jobban fájnak az átírások. A képregény legproblematikusabb eleme az a pár momentum, ahol kényszerűségből a történethez is hozzá kell piszkáljon az adaptáló – mert e helyeken maga a történet a saját meztelen csontvázává szegényedik. A budai és a sztanbuli „kaland” s néhány karakter – többek közt Sárközi – veszített a legtöbbet ezen a terjedelmi vámon.
 
Mert a képregényt általában az ábrázolt karakterek „határozzák meg”. Korcsmáros Pál legismertebb – legelismertebb – képregényei a Rejtő-adaptációk, talán mert a rejtői szarkasztikus humort a legemlékezetesebben ő forgatta rajzba, önálló életet élő, eltalált karakterű figurákat alkotva. Akik szerintem nem egy nemzedék számára alapvetően meghatározták egy-egy rejtői hős „kinézetét” – egyszerűen nehéz őket a képregények ismeretében másmilyennek képzelni. A rajzoló jó pár irodalmi klasszikust is rajzba tett, nem csak az Egri csillagokat – nos, karakteralkotás tekintetében legalább ennyire frappáns, vizuálisan meghatározó módon. Remekül tipizált figurák egész csokra táncol a lapokon, nemcsak a főszereplők, Gergely, Vicuska, Dobó István, és mindenek felett Jumurdzsák válik összetéveszthetetlenül egyedi alakká. S akkor még nem is említettem a bátran alkalmazott, percekig nézegethető, rengeteg apró történetet magukba rejtő totálokat, például az ostrom dinamikus panel-kezelésű oldalain. Olykor elfog a gyanú, hogy a karakterek megformálásához, s nem egy képi nézőponthoz e képregény a később leforgatott filmes adaptáció számára is inspiráló alapot jelenthetett.
 
S hogy kinek szól – szólhat – ma Korcsmáros Pál „Az irodalom klasszikusai képregényben” sorozata, s benne az Egri csillagok? Egyfelől maga az alkotó megérdemli, hogy igényes formában kézbe vehessük e füzeteket, az egykori gazdagon áradó „termés” rajzilag míves darabjait. Bizonyos életkorig ad egy, a regénytől csaknem független élményt – és ha néhány fiatalt arra provokál, hogy a képregény után elővegyék Gárdonyi klasszikusát, a dolog már megérte. És kétségtelenül sokat jelent majd azoknak, akik a képregény oly sokáig mostohán kezelt műfaját annak idején a Füles számonkénti néhány oldala segítségével kóstolták először. Mert bármilyen kritikát fogalmazzak az adaptációval kapcsolatban, Korcsmáros Pál képregényei rajzi értelemben világszínvonalúak.